Erővonalak története Svájcban 1880-1942


Svájc utolsó katonai konfliktusa 1846-ban volt egy rövid életű polgárháború erejéig

Svájc utolsó katonai konfliktusa 1846-ban volt egy rövid életű polgárháború erejéig. Svájc korábbi hagyományos védelmi taktikája, hogy a hegyekbe visszahúzódva kedvezőtlen terepen győzik le az ellenséget a modern háborúk korára már nem vált tarthatóvá. Ráadásul az ország gazdasági és politikai központja a nyugati országrészben feküdt a Mittenland vidékén, melyen számos út vezetett keresztül Németország felől Franciaország irányába, így pont az ország központi része volt a leginkább kitéve egy ellenséges támadásnak. Az erődítések ezért fokozatosan előtérbe kerültek a Svájc védelme szempontjából.

Az 1880-as években hatalmas lendülettel indult meg az ország megerődítése, melyek azonban hamar elavulttá váltak. 1880 és 1882 között egy speciális bizottságot állítottak fel, hogy tanulmányozzák a kérdést. A bizottság munkájának eredményeként két védelmi zónát jelöltek ki. Az első a nyugati részén az országnak, mely a legsűrűbben lakott volt, és ahol az ipar zöme koncentrálódott. A másikat az Alpokban, mely a svájci hagyományok alapján egyfajta mentsvárként szolgálhatott volna az ország számára.

A két erődítési zóna kiépítése előtt svájci tiszteket küldtek Németországba, az Oszrák-Magyar monarchiába és Belgiumba az erődítési eljárásokat tanulmányozni. Ezen tanulmányutak eredményeként születő erődítések egyfajta egyvelegei voltan a különböző erődítési típusoknak, akárcsak az alkalmazott fegyverzet.

Az erődépítéseknél az első térség, amit védeni kívántak a Szent Gotthárd-szoros volt, ahol 1882-ben épült meg a vasútvonal. Erődök láncolata épült ki a szorosban 1887-től és 1890-re elkészült Airlo erőd és Galenhütten erőd, mely a belga Brialmont erőd mintájára készültek. A völgy másik végében nem sokkal később Brühl és Bäuzberg erődök is elkészültek, ahol már páncélozott ágyútornyokat alkalmaztak a sziklába vájva.

A Genf környéki védelem másodlagos fontosságú volt csupán ebben az időben. Itt mobil 53 mm-es ágyútornyokat alkalmaztak. 1894-ben készült el Szent Maurice erődje, mely az alacsonyabban fekvő Savazan erődből és a magasabban fekvő  Dailly erődből állt.

Az elkészült két erőd két fontos sarokpontja volt a később létrehozott nemzeti mentsvárnak. Az első világháború alatt tovább folytak az építési munkák.

A nagy gazdasági világválság idején 1934-ben a svájci parlament elfogadta, hogy munkanélkülieket alkalmazzanak az erődépítésekre, ezzel csökkentve a munkanélküliség mértékét. Új erődépítési periódus kezdődött ezzel a két világháború között, mely négy nagyobb építési fázisra bomlott 1938 és 1942 közötti időszakban. 1940-ben határozták el hogy létrehozzák a nemzeti mentsvárat az Alpok térségében.

A felmérések az Alpok (a későbbi nemzeti mentsvár) és a határvonal erődjeihez már 1935-ben elindultak, az építési munkák, pedig 1937-ben kezdődtek meg. 1937-ben a svájci kormány további pénzeket és embereket rendelt az erődítésekre, ez úttal a francia és olasz határok zónáihoz, hogy ne érhesse vád az országot, hogy egyoldalúan csak a németek ellen készül védekezni. A határ menti hidakat előkészítették a robbantásra, az utaknál akadályokat állítottak fel. A főbb hidaknál és utaknál lyukakat készítettek az útba, melyekbe háború esetén bele lehetett helyezni az acél harckocsi akasztó síneket.

1939 végére három svájci erődvonal alakult ki: A francia-német határ mentén húzódott a határvonal és a hadsereg állás. A határvonal Vallorbe-tól indult a francia határnál és Neuchâteltől nyugatra futott egészen Bázelig, innét tovább keleti irányba Konstanz érintésével a Bódeni-tóig.

A hadsereg vonal e mögött az állás mögött futott nem túl távol az Aare folyó mentén. Koblenznél a Zürichi-tó vonalát követte a vonal, majd beletorkollott a határvonalba Sargans erődnél. Vallorbe és Bázel között csak két erőd épült a nehéz terület miatt. Ezek is csupán a főbb völgyeket zárták le (Vallorbe és Porrentury térségében). A Rajna további természetes akadályt alkotott Bázel és a Bódeni-tó között, a folyón átvezető utak könnyen védhetőek voltak, noha a terület itt nem túl magas. A Bódeni-tó másik végét, pedig a Szent Margaréta erőd védte. Az erődök többsége 1939 nyarára elkészült. Új nehéz bunkereket is építettek mindkét erődvonalban. A határvonal erődítés 1939 és 1940 között készült el véglegesen.

Az Alpokban lévő 1940-ben létrehozott nemzeti mentsvár három kulcspontból állt: A Szent Maurice erődből, a Szent Gotthárd erődből és a Sargans erődből. A Szent Maurice és Szent Gotthárd erődök között feküdt a Rajna völgye, ami az Alpok egyik legmagasabb része 3000 m feletti magassággal. Az erődök itt követték az olasz határt a Szent Gotthárd-hágóig, majd a Rajna völgyét egészen Sargansig. A maradék részét a nemzeti mentsvár területének északon a Szent Maurice erődtől észak felé az Alpokon át Thunig tartott, majd a Zürich melletti tavak vonalát követte, ezeken túl kelet felé fordult a vonal Sargansig. Összesen két főút vezetett csak át a területen, de ezeket Szent Gotthárd erőd fedezte.

1930-as évek végén a hadsereg újraszervezte magát, mely 9 hadosztályból és 3 önálló dandárból állt (háború esetében a dandárok három hadtestre bővültek volna). A háború kitörése után a három hadtest, négyre bővült, mindegyikben egy hegyi dandárral.

Ezeken az erőkön kívül egy 1800 fős határőrség volt még. A tartalékosokon alapuló hadseregnek 2 napra volt szüksége a teljes mozgósításhoz. A kis létszámú határőrség nem lett volna képes megakadályozni egy meglepetésszerű támadást, mely áttöri a határokat. Ebben az esetben csak az Alpok térésébe (a nemzeti mentsvárba) tudtak volna rögtön visszahúzódni a svájci csapatok.

Az erődökbe beépített fegyverzet jelentős részét Svájcban készítették, főleg az optikákat. A páncélt az erődökbe kezdetben Németországból, a Krupp művekből vásárolták, de a háború okozta késedelmes teljesítések és csúszások miatt a svájciak ráálltak a saját gyártásra. A páncél megfigyelő- és géppuskakupolák jelentős része Csehszlovákiából származott, amíg a németek meg nem szállták az országot. A 105 mm-es ágyúkat és páncéltornyaikat, a 75 mm-es légvédelmi ágyúkkal egyetemben Svájcban gyártották. A 150 mm-es ágyúkat svéd licenc alapján gyártották szintén helyben.