Vallo Alpino építése és erődjei


Az első világháborút követően Olaszországban Mussolini színre lépése után viszonylag kevés erőfeszítést tett határai megerősít

Az első világháborút követően Olaszországban Mussolini színre lépése után viszonylag kevés erőfeszítést tett határai megerősítésére. Mussolni ugyanis a gyarmati terjeszkedést és a támadó fegyvereket preferálta a védelmi létesítmények helyett. Egyedül az Alpok területén lévő Vallo Alpino volt kivétel. Ennek az erődvonalnak a kiépítését még a 30-as években tervezték el, mikor Guidetti tábornok a Genovai műszaki hadtest parancsnoka tanulmányozta a francia határ menti védelmi helyzetet.

A Vallo Alpino építése először a régi osztrákerődök renovációjával indult meg, melyeket kaszárnyának, vagy lőszerraktárnak alakítottak át. Továbbá új erődök építéséhez is hozzáláttak. A francia határnál kiépült 1870-1880-as erődítmények és az első világháborús erődök szintén kaszárnyának kerültek átalakításra, bár néhány megmaradt eredeti funkciójában és integrációra került az új védelmi rendszerben. (Pl. Fort Chaberton a 20-as években elvesztette a tüzérségét és leszerelték azt, de később itt ismét erődítési munkákba kezdtek, azonban az új föld alatti tüzérségi állások építését már nem fejezték be a háborúig.)

Az új erődök építése 1931-ben indult meg és a határ túlsó oldalán lévő Maginot-vonallal (az alpokbelivel) próbáltak lépést tartani. Az északi határon viszont a svájci határ mentén gyakorlatilag nem voltak építési munkák. Az első világháború idején itt számos védelmi állás létesült, melyek továbbra is használatban maradtak, de újak nem létesültek.

A keleti határok mentén is létesültek erődök. A munkák itt később kezdődtek 1934-ben küldtek csapatokat a Brenner-hágóhoz és egészen 1942-ig folytatódtak a munkálatok. A Brenner-hágónál tölteteket helyeztek, amennyiben szükség lenne ennek blokkolására.


Olasz páncélkupola és bunker

A Vallo Alpino védelmi rendszere több védelmi vonalból állt. Az Occidental Front a francia határ mentén húzódott és két-három vonalból állt, az Orientale Front (az osztrák és jugoszláv határnál) pedig három vonalból állt. A svájci határ mentén a régi első világháborús állásokon kívül (melyek továbbra is használatban voltak) nem voltak további állások.

A Vallo Alpino-ban a (védelmi) vonalak erőssége a földrajzi adottságoktól függött. Az első világháború során a Caporettói áttörésnél az osztrák-magyar csapatok sikerének egyik kulcsa volt, hogy az olaszok a párhuzamos védelmi vonalakban nem megfelelő módon csoportosították az erőket és a fegyvereket, többek között ez adott lehetőséget az áttörésre.

            A Vallo Alpino építésénél tanultak az előző háború tapasztalataiból a tervezők. Az első vonal a lehető legkisebb távolságra épült meg a határtól, a második azonban már nagyobb távolságban készült el. Az első vonal leginkább megfigyelő őrsök voltak, az ellenség csapatmozgásainak megfigyelésére, és a meglepetésszerű támadások visszaverésére, valamint a tüzérségi támadásnál tűzvezetésre. Az első vonalak állásai általában csak nyáron voltak megszállva, a többi vonal viszont az év egész időszakában biztosítva volt, habár az életkörülmények télen nem voltak túl kellemesek a bunkerekben.

A Vallo Apino három vonalból állt az első a Zona di Sicurezza volt, azaz a biztonsági zóna. Ennek volt az elsődleges feladata, hogy biztosítsa a határt egy meglepetésszerű támadás ellen, amíg mobilizálják a hadsereget. Ez a zóna néhány erősebb támpontból is állt, ahol meg lehetett állítani a támadókat, de döntően csupán előrősök vonala volt.

A második vonal a Zona di Resistenza volt, azaz a védelmi zóna. Itt nagy erődök készültek, melyek feladata a támadók feltartóztatása és az ellenük való harc volt, még bekerítés után is. Ezekben a komplexumokban készültek kaszárnyák, minden szükséges felszereléssel, továbbá tüzérségi-, gyalogsági- és megfigyelőállások külön bejárattal.

A harmadik vonal a Zona di Schieramento volt, azaz a felvonulási zóna, ahol a tüzérség és a hadsereg mobilizálható volt. Ebben a zónában döntően csak légvédelmi állások készültek.

A Zona di Sicurezza-ban álcázott beton, vagy páncél előörs állások voltak (avamposti). Az első világháborús régi előörsállásokat cserélték ki az újakkal és ezek már ellenállóbakra is készültek mint a határ túloldalán található társaik a Maginot-vonalban.

A Zona di Resistenza-ban számos régi erőd is megtalálható volt, de ezek döntően csak kaszárnyának, lőszerraktárnak használták. Néhány azonban megmaradt eredeti funkciójában, mint védelmi létesítmény. Az Occidental szektorban (nyugati) az olyan erődökben mind Jafferau és Chaberton újra felfegyverezték őket 149 mm-es ágyúkkal, ám ekkor már csak mint előörsállások szolgáltak. Az Oriental szektorban (keleti) Trentónál 20-30 osztrák erődöt alakítottak át kaszárnyává, vagy lőszerraktárrá. Ezek mind a Zona di Resistenza-ban, mind Zona di Schieramento-ban megtalálhatóak voltak.


Olasz páncélkupola és álcázott tüzelőállás

A nyersanyaghiány (amit a nemzetközi embargó okozott) és a flotta elsőbbsége az acél tekintetében azonban megakadályozta, hogy a tervezett védelmi vonal teljes egészében megvalósuljon. Az Orientale fronton csupán az első és a második vonal készül el, de az sem teljesen csupán a hegyeken átvezető utakat zárták el a megépült erődök. Számos erőd azonban csak készítés alatt állt, mikor 1941 áprilisában Olaszország is megtámadta Jugoszláviát, sok pedig még csak a papíron létezett még ekkor. Ráadásul az erődök építésénél azoknak csak kisebb részét tervezték meg azokat mérnökök és kezdtek hozzá azok megvalósításhoz. Az esetek zömében a hadsereg gyorsan megrendelte az erődítést és mérnökök bevonása nélkül tervezték meg, majd kezdték el azon nyomban építeni azokat.

A 30-as években kezdték meg kiépíteni a Vallo Alpinot. Az olasz Hadügyminisztérium számos parancsban vitatta meg egy Alpokban építendő erődvonal, technikai, műszaki és egyéb kérdéseit. A 20-as években azonban mindössze elszórtan került sor a határ mellett védelmi létesítmények építésére, karbantartására. Csupán a nemzetközi helyzet fokozódó hangulatában, egy külső támadástól való félelem segített meghozni azt a döntést, hogy az Alpok vidékét meg kell erődíteni. Ennek eredményeként született meg a 200. parancs (1931 januárjában). Ebben rendelik el az erődítések építését nagy léptékben elsődlegesen a francia, és a svájci, osztrák és jugoszláv határok mentén is.

A Jugoszláv határnál ugyan már 1931 előtt elindultak védelmi munkák, de a 200. parancsig nem fejezték be ezeket, ekkor pedig módosították az épülő objektumok terveit, hogy a tervezett erődvonalhoz illeszkedjenek.

A 200. parancs meghatározta, hogy a megerődített állások lesznek a jövőben a főellenállási központok. A későbbi parancsok módosították az eredeti elképzeléseket. A 7000. parancs meghatározta az újabb erődök alapelveit. Az utolsó fontos parancs a 15000. volt, mely 1939. december 31-én született. Ez határozta meg a legújabb erődök paramétereit és elrendelte ezek építését is egyben az Alpokban. (Az Orientale fronton az erődök többsége a 200. parancs alapján készült el.)

Az erődvonal építése három szakaszba sorolható:

1. szakasz: 200. parancs alapján 1931-1937 között épültek az erődök. Ebben az időszakban a prioritást a kulcspontokon és a közlekedési vonalak blokkolására épített erdőkön volt. Nehézgéppuskákkal és páncéltörő ágyúkkal fegyverezték fel az erődöket. Az erődök változó méretek voltak és a helyőrség létszáma is változó volt. A Németországgal kötött szövetség után azonban lehetőség volt az erődök felülvizsgálatára és a tervek megújítására.

2. szakasz: 7000. parancs alapján 1938-1939 között épültek az erődök. Ekkor már az első szakaszban tervezett erődök építését befejezték. Kisebb állások, építésével erősítették meg a már elkészült erődöket a Vallo Alpinoban. (Sokszor csak Pariani állásoknak is nevezik ezeket, az után a tábornok után, aki jóváhagyta a parancsot.) Ezek a kisebb állások általában csak egy dupla géppuskaállás, vagy egy páncéltörő ágyú számára készült bunker volt földalatti létesítmények nélkül.

3. szakasz: 15000. parancs alapján 1940-1942 között épültek az erődök. A parancsot Grazinai tábornok hagyta jóvá. 1942 nyarán azonban leállították az építkezéseket és csak néhány készült el a 15000. parancs alapján elrendelt többszintes blokkokból. A 15000. parancs nem határozott meg új típusú erődöket, hanem a meglévők erősítését és a harmadik és egy negyedik vonal kiépítését rendeli el. A parancs általánosságban fogalmazta meg az irányelveket, ezért a helyi parancsnokok szabadon értelmezhették azt.

Az Orientale fronton a 15000. parancs kiadásakor már elkészült az erődök, bár a parancs elrendelte, hogy a 200. parancs által készített bunkereket modernizálják. A modernizáció három területet érintett: kommunikáció, logisztikai újraszervezés és tűzerő.

A kommunikáció tekintetében fejleszteni kellett az erődöket, hogy a minden erős parancsnoki központja tudjon kommunikálni az egyes állásokkal. Továbbá, felismerték hogy az erődök tüze pontatlan a megfigyelőállások hiánya miatt, melyek építésére a 200. parancs terveiben nem fektettek hangsúlyt. A nyersanyaghiány ellenére ezért elrendelték, hogy minden védelmi állás legalább egy megfigyelő kupolával rendelkezzen. Ezeknek pedig megfelelő védelmet kell nyújtania, hasonlóan a hajókon lévő megfigyelőállásokhoz.

A tűzerő tekintetében pedig elrendelték, hogy több tüzelőállás épüljön, mely a frontális tüzelésre alkalmas, az oldalazó és másodlagos tüzelésre készült állások mellett.

A 15000. parancs egyben kategorizálja is az erődítéseket az ellenség támadása szempontjából:

Amennyiben a terület nyílt, vagy az alpesi átjárók szélesek, akkor az ellenség támadása csak a legerősebb állásokkal állítható meg, melyek folyamatosan (Opere A). A parancsnokok itt tisztek.

Amennyiben a terep nehezebb és az ellenség támadása csak egyes előre meghatározható irányokból várható, akkor elég ezeknek az irányoknak a blokkolása. (Opere B) A parancsnokok altisztek, ezeknél az erődöknél.

Abban az esetben, ha a terep és az úthálózat is olyan, hogy nagy léptékű támadás nem várható, csak elszórt előrenyomulás, akkor az Opere C típusú erődök alkalmazása lehetséges, melyek azért elég erősek arra, hogy blokkolják a közlekedési utakat. Ez döntően szűk völgyekben fordul elő, ami nem alkalmas az ellenség nagymértékű csapatmozgásához. Az        Opere C csak kis létszámú helyőrség befogadására alkalmas és ezért állandó megszállásuk nem volt lehetséges, csak az ellenség támadás előtt szállták meg ezeket.

Az erődöket építési módjuk szerint két csoportba lehet sorolni: opere in caverna (azaz teljesen földalatti létesítmény), vagy opere miste (azaz részben beton részben földalatti állás). A földalatti létesítmények úgy épültek, hogy a legerősebb lövedékeknek is ellenálljanak. Az erődök három alapvető részből álltak, a harcoló részek (bunkerek), összekötő folyosók és a föld alatti helységek (kaszárnya, vizesblokk stb.). A folyosókat mindig befejezték és annak ellenére, hogy a tömör sziklába vájták őket itt is kibetonozták azokat, minimum 30 cm vastagon. A galériák és összekötő folyosók általában U alakú mennyezettel rendelkeztek, míg a vészkijáratok és kisebb folyosók egyenes tetejűek voltak. A bejáratokat minden bunkernél S alakban építették meg, hogy a közvetlen találattól és belövéstől védjék azokat, továbbá capionert is beépítettek.



Az opere A volt a legnagyobb védelmi létesítmény és egyben ez igényelte a legtöbb földmunkát is mivel a sziklába épültek ki. Ezek kapták a legerősebb védelmet is, ezeknél volt a legnagyobb a beton vastagsága, mely ellenállt a nehéztüzérségnek is. A beton vastagsága annak függvényében változott, hogy kívülről még milyen vastagságú szikla védte az állást, de sehol sem volt 3 méternél kevesebb, ahol a szikla vastagsága nem adott megfelelő védelmet. A kiépítés magas költségei azonban korlátozták megépített opere A számát. A többség 5 vagy több harcoló blokkból állt, melyeket föld alatti folyosók kötöttek össze, kiegészítve föld alatti kaszárnyával és egyéb létesítményekkel (konyha, generátorok, fűtési rendszer). Páncélozott kémények is épültek, melyek az elektromos ventillátoroknak biztosították a kimenetet. Az ajtók pedig gázbiztosak voltak. Ugyan egyedi állások voltak és bekerítésben is alkalmasak voltak az ellenállásra, mégsem voltak hosszú távú megszállásra kiépítve. A francia Maginot-vonalhoz hasonlóan az alapvető élethez szükséges feltételeket biztosították bennük, de a francia erődhöz képest spártaibb körülményeket kínáltak az olasz erődök. Számos esetben az opere A több szintből is állt, ugyanakkor nem készültek liftek, vagy speciális berendezések, amik a lőszert szállítottá volna a tüzelőállásokba. A lőszer és minden ellátmányt kézi erővel mozgattak.

A harcoló állásokat páncélozott megfigyelő kupolák egészítettek ki. A harcoló blokkok fegyverzetét géppuskák és esetenként 47 mm-es páncéltörő ágyúk alkották. Ez utóbbiak csak ott készültek, ahol egy fontos utat, vagy várost uralhatott a tüzelőállás.

Tipikus példája az opere A-nak az Opera 17, mely egyben tüzérségi állás is volt Graverenél. 930 m magasságban épült ki és 15 harcoló blokkból állt. A komplexum a hegy tetején épült ki, két kijárattal rendelkezett és a két kijárat két különböző galériája számos folyosóval kapcsolódott a harcoló blokkokhoz. 240 fő befogadására volt alkalmas a földalatti kaszárnya. Tovább négy tüzérségi blokk is tartozott még a komplexumhoz 75 mm-es ágyúkkal felszerelve (mindegyikben egy), továbbá három megfigyelő kupola is készült a hegy tetején. Két db 47 mm-es páncéltörő ágyú számára készült állás fedezte a hegy keleti oldalát a bejárat közelében. A további harcoló blokkokban nehéz vagy könnyű géppuskákat helyeztek el körkörösen védve a hegyet. Ugyanakkor nem épültek ki a bunkereknél fossék, mert a terep túl meredek volt és nem tette lehetővé a közvetlen gyalogsági támadást.


Operek (számmal) a Brenner-hágónál

A következő típusa a bunkereknek a közepes, vagy opere B típus. Kettő maximum négy  blokkból álltak, de hasonló védelmi kapacitással (falvastagsággal) rendelkeztek, mint az opere A bunkerei. Ugyanakkor kisebb helyőrségnek adtak csak helyet és kevesebb létesítmény készült hozzájuk, de ezek is mind a föld alatt voltak találhatóak.

Opere 32 (Moncenisionál) tipikus példája az opere B-nek. Két bejárattal rendelkezett és három harcoló blokkja épült ki. A földalatti létesítmények többsége félúton helyezkedik el a bejárat és a harcoló blokkok között. A harcoló blokkok kis tüzelőhelységből álltak egy nehézfegyver számára és oldalról könnyűfegyverek tüzelőállásai kerültek kialakításra (pl. géppuska). A kisebb állásokat kívülről nagyobb állások tüze tudota fedezni. Az állások előtt fossé épült ki.

A leggyakoribb típusa a bunkerek a kis kategóriába tartozott, azaz az opere C típus volt. Ezek mindössze egy-két harcoló állásból álltak géppuskának vagy páncéltörő ágyúk számára. A falvastagságuk 2,5 méternél kevesebb volt, ez még ellenállt a kis és közepes kaliberű tüzérség találatának, ugyanakkor a belső helységek száma meglehetősen korlátozott volt.


Opere 1 tervrajza a Brenner-hágónál

Az opere 15 (Gruppo Riveria Riverionál, a Moncensio-tó közelében) tipikus példája az opere C-nek. Kétszintes a földalatti létesítmény, melyben az alsó szinten a katonánk szállásai voltak. A bejárat a felső szint hátsó részénél volt és három tüzelőállás (capioner) védte a bejáratot. Továbbá egy másik bejárattal is rendelkezett a komplexum annak másik oldalán. Gránátvető csövek épültek be az állás tüzelőrészénél. A tüzelőállásnak egy páncéltörő ágyúnak és két nehézgéppuskának épült ki szemből, és két további állás is épült automata fegyvereknek, de kívülről hasonlóan alakították ki ezeket is, mint a főfegyverzetnek készült bunkereket, megtévesztésül.

Az opere A és B a Maginot-vonal bunkereihez hasonlóan a terephez illeszkedve épültek ki, ezért mindegyik egyedi lett, az alaptípusokon kívül nem lehet további kategóriákat felállítani a méret, fegyverzet tekintetében. Általános jellemvonás azonban, hogy nagyszámú egy (néhány esetben) két fegyvert befogadni képes harcoló blokk (bunker) készült kis belső térrel. A fossé szintén jellemző volt, kivéve ott ahol a terep ezt feleslegessé tette. Harckocsik elleni védelmi létesítmények (harckocsiakadályok, fal, harckocsi árok és szögesdrót) kiegészítette a védelmi rendszert, ahol szükséges volt. A megfigyelő kupolák egyben tüzelőállások is voltak, mely sajátossága volt az olasz erődöknek. A kupolákba vagy létrákon, vagy csigalépcsőn lehetett feljutni, mivel lifteket nem használtak. Az opere C-nél még annyira sem lehet altípusokat megkülönböztetni, de mindegyiket igyekeztek álcázni.

A pénzügyi megszorítások és az embargó okozta nyersanyaghiány miatt azonban a páncélozott ajtók, lőrések, tornyok és megfigyelő kupolák alkalmazása minimális volt. Az egyes operek földalatti telefonvezetékkel voltak összekötve, vagy rádióval. A Vallo Alpinoban használt fegyverzet döntően közepes űrméretű ágyúkból állt (120 mm-149 mm-ig) a régi erődökben. Néhány opere-ben voltak aknavetők és még lángszórók is fix állásokban, de nem volt jellemző. Ezeken felül tervek készültek arra vonatkozóan hogy mérges gázt vetnének be egyes völgyekben az ellenség hirtelen sikeres előretörése esetében. Néhány esetben harckocsi árok zárta el az opere-k megközelítését, és egy esetben Pont Ventouxnál a teljes völgyet is átszelte a harckocsi árok.

Az Orientale Fronton összesen 50 db opere A épült, de ebből számosat nem fejeztek be, kb. 160 db opere B és 15 tüzérségi erőd készült. Továbbá még a korábbi időszakból a páncélerődök Montecchionál, Colinonál (Comino-tó keleti partján), Il Canalenál (Tirano mellet) és Veiniben szintén szolgálatban maradtak. Montecchio (1915-ben készül el), és Il Canale négy páncéltornyos erőd volt 149 mm-es ágyúkkal, Veniniben pedig négy páncéltorony volt 120 mm-es ágyúkkal.

1939-ben az Occidental Fronton 460 opere volt, melyben összesen 133 tüzérségi eszköznek adott otthont. Ebben az időben az építési munkák folytatódtak minden határszakaszon beleértve a Harmadik Birodalommal szomszédos határt is.  Egyes helyeken magánvállalkozók bevonásával folytak az építések. 1940 júniusára az elkészült erődök száma 550 fölé nőtt.

1942-re a német határt (korábbi osztrák határt) közepes, vagy nehéz erődök védték és jobban is voltak felfegyverezve,mint a francia határ melletti erődök. 1942 augusztusában 1475-re nőtt az elkészült opere-k száma a teljes Vallo Aplinoban és további 450 db volt építés alatt. Ezen felül 700 db kaszárnya és óvóhely készült el és további 60 építése kezdődött meg. További 1400 opere, kaszránya és óvóhelység építése volt tervbe véve, melynek 2/3-át a német határra tervezték.

A határt a Guardia alla Frontiera (határőrség) védte, mely 11 parancsnokságra oszlott az Alpokban és melyek az operek helyőrségét is adták egyben. A háború alatt az Occidentale front három szektorra oszlott a három hadtest irányítása alatt. Az I. hadtest felelős volt a VI, VII, VIII, IX, X szektorokért, a II. hadtest a II, III és IV szektorokért, a XV. hadtest pedig az I, és V szektorokért.

 



A cikket eddig web site counters látogató tekintette meg.