A Nyugati fal a II. világháborúban (1939-45)


A problémák ellenére 1939 szeptemberére a Münchnei válság idejére a Nyugati fal nagy része elkészült, melyet a Limesprogramm-b

A problémák ellenére 1939 szeptemberére a Münchnei válság idejére a Nyugati fal nagy része elkészült, melyet a Limesprogramm-ban terveztek. A diplomáciai nyomásgyakorlás miatt ekkor négy hadosztály megszállta a Nyugati fal erődjeit. Ezeket a csapatokat erősítették meg 300.000 főnyi gyengén felfegyverzett és kiképzett munkással, akik RAD-osok voltak.

A Münchnei válság azonban elhúzódott és ezek a munkások a szűkös, zsúfolt, egészségügyi ellátásokat nélkülöző, árammal nem rendelkező bunkerekben kényszerültek berendezkedni. Sokat nem tudtak tenni ellene. A határ túloldalán lévő Maginot-vonalban ezzel szemben speciális erődcsapatok állomásoztak. Ezek az erődhelyőrségek most készültségben voltak, de jó körülmények között élhettek. Még tornaterem is volt a bunkerben, keskeny nyomtávú vasútról nem is szólva, mely segítségével a szállításokat le tudták bonyolítani. A Müncheni válság feszültsége ezeknek a francia csapatoknak, viszonylag kevéssé volt megterhelő a jobb körülmények miatt. A válság lezárultával a készültséget visszavonták és a csapatok pihenhetek. A munkások, pedig visszatérhettek a határ menti zónába folytatni az építkezéseket. Hitler pedig elrendelte az erődök kiterjesztést és erősítését.

1939. szeptember 1-én a Nyugati falat ismét megszállták a német csapatok. Ez úttal nyolc reguláris és 25 tartalékos gyaloghadosztály szállta meg. A páncélos erőkre mind keleten volt szükség a lengyel hadjáratban, ezért nyugaton nem maradt egy sem. Mindössze három napra elegendő lőszer állt a Nyugati falban lévő csapatok rendelkezésére.

Hitler ismét szerencsejátékot űzött, akár a korábbi évben. A franciák támadása éppen ezért sokkolta a németeket, szeptember 7-én az úgynevezett Saar offenzíva (a franciák támadása) során egyes egységek átlépték a német határt és két kisebb (korábban a németek által már kiürített területet) megszálltak. Az újságok nagy győzelemként adták közre ezt az eseményt, de valójában ezeknek a területeknek nem volt semmilyen katonai jelentősége. Ugyanakkor a Nyugati falat már nem akarták a francia csapatok megtámadni és végül azt a parancsot kapták, hogy ássák be magukat a következő utasításig. A harc, ami ez után indult rutinszerűvé vált a következő időszakban. A franciák a német állásokat lőtték és felderítő járőrök tesztelték a német védelmet, sokszor tragikus sikerrel, köszönhetően a németek által telepített gyalogsági aknáknak, melyek számos veszteséget okoztak a franciáknak. Az egyik német járőr egy hátborzongató felfedezést tett, mikor találtak egy lábat, francia egyenruhában bakanccsal. A német utászok kihasználták a furcsa háború adta nyugalmas időszakot és barikádokat építettek, aknákat telepítettek, fa bunkereket építetek és tökéletesítették a már elkészült erődöket és bunkereket. Ahogy telt azonban az idő, úgy vált azonban egyre nyilvánvalóbbá, hogy a franciák nem fognak támadni. 1939. októberében a német járőrök felfedezték, hogy a korábban franciák által megszállt német területeket is kiürítették és visszavonultak a Franciaországban kiépített állásaikba a Maginot-vonalhoz.

A Nyugati falat alapvetően arra tervezték, hogy elrettentse a franciákat Németország megtámadástól. Miközben ezen a módon a Nyugati frontot Hitler tudta stabilizálni a szemben álló erőkhöz képest kis erőkkel, addig a gépesített és páncélos csapatait Lengyelország ellen tudta felvonultatni. Még azonban a lengyelek októberi veresége előtt Hitler fokozatosan küldött erősítéseket a Nyugati falhoz az ott lévő gyenge egységek megerősítésére és felkészülve az 1940-es tavaszi támadásra. A nyugati hatalmak azonban meg sem próbálták megtámadni a Nyugati falat és ezzel elszalasztották a lehetőséget a kétfrontos háborúra, a német vezérkar legnagyobb meglepetésére. Von Mellenthin tábornok a következőket jegyezte fel: „Minél többet nézem az erődítéseinket, annál kevésbé értem a franciák teljes passzivitását.” A német hadinaplók a harc nélküli időszak miatt olyanok voltak, mintha békeidőben állomásoztak volna. A veszteségek zömét német oldalon ekkor a saját aknák okozták.

Ez a helyzet 1940. májusáig így maradt. Az emberek mindkét oldalon elfáradtak. A hadműveletek hiányában egyes katonák kihasználták az alkalmat és növényeket (zöldségeket) kezdtek termeszteni a bunkerek körüli nyitott területeken. Ahogy az őszből tél lett, az emberek próbálták a körülményeiket javítani amennyire tudták, ez döntően abban állt, hogy próbálták melegen tartani magukat.

Franciaország és a Benelux országok feletti győzelem után a Nyugati falat elhagyták. A fegyvereket leszerelték és raktárakban összegyűjtötték a befejezetlen bunkereket lerombolták. Minden erődépítési munkát a továbbiakban az Atlanti fal építésére koncentrálták. Az el nem készült bunkereket lebontották, gyakran hadifoglyokkal, miután ekkor már fellépet a munkaerőhiány és a munkások és mérnökök az út- és hídépítésekhez kellettek. Más bunkereket, géppuskaállásokat és erődöket megtartottak, mint ahogy von Rundstedt monda, „senki se tudhatja, mikor lesz rá sürgősen szükségük”. Minden fegyverzetet leszereltek a bunkerekből, szintúgy, mint a nem beépített eszközök. Ezeknek egy része raktárakba került, egy részét, pedig az Atlanti falba építették be. 

Az erődök állagának fenntartásához szükség volt azonban egy szervezetre. Öt erődítési adminisztratív körzetet alakítottak ki, ezek mindegyike felügyelő csoportokra és ezek alatt alcsoportokra osztódott. Minden alcsoport egy őrből és két erődmunkásból állt. Őket a helyi lakosságból toborozták, és ők voltak a felelősek a 40-50 állás állagfenntartásáért és javításáért. Ezek az emberek rendszeres időközönként meg kellett látogassák a bunkereket és meg kellett győződniük arról, hogy semmilyen beavatkozást nem kell eszközölni az állagmegóvás miatt. Miután azonban ezeknek az embereknek volt főállásuk is gyakran elhanyagolták ezeket a kötelességeket. Az építmények elhagyatva feküdtek és lassan pusztulásnak indultak, másokat pedig egyéb célokra kezdték használni. Az egyik bunkerből csirketelepet csináltak, míg a lövészárkokat a krumpli tárolására használták.

A bunkereket minden létező célra alkalmazták légoltalmi fedezéknek, pincének, erdei fedezéknek stb. A Niedersmitennél lévő alagútrendszert (melyet nem fejeztek be) a helyi lakosság használta már ekkor óvóhelynek a szövetséges bombatámadások idejére, és egy rögtönzött kápolnát is építettek. Az erődökhöz vezető utak is elhagyatottak lettek. Idővel a növényzet benőtte, sár és por ült rájuk és a táblákat is eltávolították róluk.

1944 nyaráig ez volt a helyzet, mikor is a Nyugati fal helyreállítása szükségessé vált. Ekkora a szövetségesek már kitörtek a normandiai hídfőből és Franciaországon keresztül a német határ felé tartottak. A Wehrmacht legjava ekkora már elesett, vagy hadifogságban volt, vagy a Keleti Fronton harcolt a szovjetek ellen. Amilyen csapatok maradtak a Nyugati fal védelmére, azok a Volksgrenadierek (népi gránátosok) voltak. Ezeket az erőket Volksgrenadier hadosztályokba szerveződtek. Azonban az itt szolgáló katonák vagy túl fiatalok, vagy túl öregek voltak már és sokszor különböző enyhébb betegségektől is szenvedek, vagy korábban alkalmatlannak találták őket a katonai szolgálatra. Most ezeket az egységeket a Nyugati fal erődjeibe küldték.

Az emberek hangulata a bunkerekben nyomasztó volt. A hideg, nyirkos bunkerek, ahol a vastag beton vett körül minden nem mindig biztosított ideális harcállást. A lőrésekkel ellátott harcállások az ellenség tüzét magukra vonzották, a védők szerencsétlenségére. Ez oly mértékben igaz volt, hogy volt eset mikor egy bunkerben a legénység nem volt hajlandó kinyitni a géppuskának a lőrését, mert féltek, hogy lelövik őket és végül megadták magukat. A higéniai felszerelés hiánya szintén nem javította a bunkerekben való élet körülményeit, különösen igaz volt ez ellenséges támadás alatt. Mindehhez jött még az emberek izzadságszagától áthatott nyomasztó levegő is.

A bunkerek gyakran a megadást választották aztán, hogy a támadás megindult ellenük különösen, ha amerikai harckocsik, páncélvadászok, vagy önjáró lövegek támadtak. Amint egy szemtanú meg is egyezte: „A németek nem akartak kijönni, amíg csak felszólítottuk őket. Ekkor visszahúztuk a páncélvadászt a bunker hátába és a bejárati páncélajtót becélozva hat lövés leadása után az ajtó elengedett. Ekkor már lehetett hallani, hogy kérik, hogy ki akarnak jönni. Mikor elkezdtek kijönni, akkor olyan látvány fogadott, mint még soha. Mindenki tele volt sérülésekkel öt-hat helyen, amelyet a bunkerben a letörő beton és acéldarabok okoztak a páncélvadász lövései nyomán.„

Mások egyetlen lövés nélkül megadták magukat. Egyik alaklommal egy találékony altiszt, mikor elfoglaltak egy bunkert, felhasználva a bunkerek közötti telefonhálózatot felhívta a szomszédos bunkert és meggyőzte őket, hogy tegyék le a fegyvert. Persze ez fajta taktika többnyire nem volt hatásos. Egy másik alkalommal a bunker legénységét felszólították, hogy adják meg magukat, de ők elutasították ezt. Ekkor egy buldózert hívtak hátulról, ami betemette a bunkert és benne élve a bent lévőket. Más helyeken makacs ellenállást a tetőn való robbantással törtek meg, ami ha nem is ölt meg minden védőt a túlélőket megsebesítette. Ezek után az első robbantás keltett mélyedésbe helyeztek 450lb TNT-t, majd az ezt követő robbanás már tényleg pusztító hatású volt. Ez után a tíz védő megadta magát.

A Nyugati fal bunkerei nem mindig biztosítottak kellő védelmet a tüzérségi és légi csapások ellen sem. Ugyanakkor nehéz volt felfedezni a bunkereket és még ha fel is fedezték őket még nehezebb volt eltalálni azokat. Mikor, pedig sikerült eltalálni, többnyire minimális hatást ért csak el a találat. A 4. gyalog hadosztály katonái megfigyeltek egy ilyen légitámadást. „ A bombák csattanva eltalálták a hát láb vastag beton-acél bunkerek tetejét. A mi álláspontunkból azonban a pusztításnak semmilyen nyoma nem látszott a találat után. Nem keletkeztek repedések vagy kráterek a tetőn. Valószínűleg azonban a németeknek erős fejfájásuk lehet a találat után, és most össze vannak zavara, de semmilyen repedés nem látható a bunkeren.” Egy másik alkalommal egy német hadifogoly, aki az egyik légitámadás alatt aludt azt kérdezte később a kihallgató tisztjeitől: „Milyen bombázásról beszélnek?”.

Párizs visszafoglalása után (augusztus 25.) két héttel már a német határnál álltak a szövetséges csapatok és már csak két akadály állt a Németországba vezető út előtt az egyik a Nyugati fal a másik a Rajna. A Rajna tűnt a nagyobb akadálynak a szövetségesek számára, az őszi esőzések és a hidak várható elpusztítása miatt, ami a visszavonuló német csapatok nem fognak elmulasztani. Ezért a Rajnán való átkelést gondosan meg kellett tervezni, hogy még az épségben lévő hidat tudjanak elfoglalni. A Nyugati fal sokkal kisebb problémának tűnt a szövetségesek számára, mivel közel öt évre teljesen elhagyták az erődöket, melyek ráadásul elavulttá is váltak az új fegyverekkel szemben, melyek még 1939-ben nem voltak. A szövetséges vezérkar úgy gondolta az erődök elfoglalása nem igényel majd hosszabb időt. Omar Bradley tábornok a 12. hadseregcsoport parancsnoka a következőket mondta: „ … a Siegfired-vonal (Nyugati fal) áttöréséhez és Rajna eléréshez és a folyó túlpartján való hídfő létesítéséhez egy hét elegendő lesz.”

Az amerikai csapatok támadását a Hodges vezette 1. amerikai hadsereg vezette, mely viszonylag óvatosan nyomult csak előre. Habár Courtney H. Hodges, első világháborús veterán, aki ugyan elsőrendű parancsnok volt, de távolról sem lehetett bártornak nevezi, ahogy a Nyugati fal elleni hadműveleteket vezette. Mielőtt ugyanis támadásra indította volna csapatait a Nyugati fal ellen, elrendelt egy szünetet. Ezalatt a csapatai kipihenhették magukat, a harcjárműveken elvégezték a szükséges javításokat és készleteket gyűjtöttek. Hodge úgy vélte ugyanis, hogy kell a pihenő, hogy a csapatai frissen feltöltött készletekkel vágjanak neki a beton állások és bunkerek megtámadásának, ahol már a hazájukban küzdenek meg a németekkel.


Amerikai propagandatérkép a Nyugati fal elleni támadásról

Ugyanakkor a hírszerzési jelentések azt támasztották alá, hogy Hodges csapatai és a Rajna között csak alárendelt német erők tartózkodtak. Ha megpróbálta volna, azonnal megtámadni a Nyugati falat, talán sikerül áttörnie és elérnie a Rajnát.

Az 1. hadsereget viszont Hodges megállította, dacára annak, hogy a felderítő járőrök jelentései alapján a Nyugati fal erődjei nem voltak megszállva. Sőt az Leonard Gerow vezérőrnagy vezette 5. hadtest egyik hadosztályának csapatai szeptember 15-én 6 km mélyen már a német területeken álltak túlhaladva a Nyugati falon, ráadásul az amerikaiak pont a „B” és „G” hadseregek csatlakozási pontjában nyomultak előre. Von Rundstedt érzékelve a veszélyt minden összeszedhető tartalékot ide irányított, és végül megállították az amerikaiakat.

Aggódva a németek növekvő ellenállása és az utánpótlási helyzet miatt, ezért végül Gerow vezérőrnagy megállította a csapatait, majd visszavonta őket hátrébb egy védhetőbb állásba. Rundstedt vezérkari főnöke Westphal tábornok később azt írta: „Ha az ellenség több csapatot tudott volna bevetni ekkor, akkor nemcsak a német védelmi vonalat törték volna át, mely épp felállítás alatt volt az Eifel-hegységben, hanem a tartalékok hiánya miatt az egész Nyugati Front összeomlását előidézhették volna.”

Az 5. hadtest északi szárnyán lévő Lawton Collins vezérőrnagy vezette 7. hadtest Aachennél nézett szembe a Nyugati fallal. Collins Hodges tudtára adta, hogy nem örül, hogy meg kell állítania csapatait a német védelmi vonallal szemben. Végül megegyeztek abban, hogy a csapatait felderítésre küldheti előre. Collins tisztában volt vele, hogy minden nappal amíg állnak, a németek erősítik a védelmüket. Továbbá, hogy Aachen lehetne az első német város, amit elfoglalnak nyugaton.   

Collins azonban nem akart elhúzódó helységharcot. A fő támadás a várostól délre indult és a 3. páncélos hadosztály vett benne részt. A páncélosok áttörték a bunkerek két sávját is és kijutottak a nyílt területre. Az áttörés kiszélesítésére Collins ekkor bevetette a 9. gyaloghadosztályt is, mely a páncélos hadosztálytól délre lendült támadásba. A gyalogosok előretörését azonban bunkerek sora gátolta meg. A gyaloghadosztály növekvő veszteségekkel és csekély utánpótlással végül megállásra kényszerült. Közben a 3. páncéloshadosztály az erősítés hiányában felfüggesztette a további támadást és visszavonult a kiinduló állásokba.

Ekkor vette kezdettét „Nyugati csoda”, ahogy a német vezérkar hívta. A csoda azonban csak 1944 decemberéig tartott. Azonban a szövetségesek megtorpanása csak részben a Nyugati fal miatt volt. Az utánpótlási helyzet szintén hozzájárult a megtorpanáshoz. Antwerpen elfoglalása ugyanis nem hozta meg a várt eredményt, mert a folyó torkolatát a németek felügyelték ezért minden utánpótlást továbbra is Normandiában tettek partra és onnét szállították a frontra, ami egyre nagyobb távolságot jelentett, ahogy a front kelet felé mozgott. A harmadik oka, pedig a megtorpanásnak a vállalkozó szellem hiánya volt a szövetséges parancsnok között.

Corlett tábornok tanulva az 5. és 7. hadtest tapasztalataiból a 1944. szeptember során elhalasztotta a támadást a Nyugati fal ellen, addig amíg az ehhez szükséges utánpótlás (lőszer és benzin) meg nem érkezik és az időjárás lehetővé teszi a légi támogatást is.

1944. október 1.-én azonban a 30. gyalogos és 2. páncélos hadosztályoknak elrendelte a támadást. (A 7. hadtestről északra helyezkedtek el.) A 30. gyaloghadosztály csapatai a támadás előtt még két napos kiképzésen vettek részt, a bunkerek leküzdéséről. Ugyan a csapatok mind az USA-ban, mind Angliában kaptak kiképzést, de ez már elég régen volt ezért vált szükségessé felfrissíteni az ismereteket. Az oktatást veterán katonák és kiképzők tartották, hogy hogyan kell kezelni a speciális fegyvereket, mint a bazookat, vagy a lángszóró és a robbantótöltet. Továbbá azt is ismertették, hogyan lehet leghatékonyabban megtámadni egy bunkert, és ennek során milyen módon használják a fegyvereket.

A rossz időjárás végül egy nappal késleltette a támadást, ami október 2-án indult meg, mikor a felhőzet felszakadozott és a légierő támadni tudta a bunkereket. A légitámadás zömmel hatástalan maradt, de a gyalogság átkelt a Wurm folyón és megtámadta a Nyugati fal bunkereit. A kiképzés ismereteit hasznosítva számos bunkert elfoglaltak, de a páncélos támogatás hiányában, melyet lefoglaltak a német erők, estére kénytelenek voltak beásni magukat a gyalogosok.

A 2. páncéloshadosztály egy kis hídfőbe volt beszorítva. A páncélosok és a gyalogság a bunkerek felszámolásán dolgoztak. A tankok a bunkerek lőréseit vagy bejáratát célozták be, mielőtt a gyalogság támadásra indult volna. Máskor kevésbé hagyományos eljárások is sikerre vezettek. Egyik alkalommal a 2. páncélos hadosztály egyik altisztje egy elfoglalt bunkerből a bunkerek közötti belső telefonon felhívta a szomszédos bunkert és meggyőzte őket, hogy adják meg magukat. Egy hét múlva aztán sikerült a hídfőt biztosítani, további támadásokhoz. A Nyugati falat ezzel áttörték, még ha nem is nagy szélességben. Ezek után Hodges egy harapófogó hadműveletet rendelt el Aachen körül. A 30. gyaloghadosztálynak ki kellett törnie a hídfőből és dél felé támadnia tovább, amíg az 1. gyaloghadosztálynak észak felé kellett előretörnie. Október 8-án az 1. gyaloghadosztály támadásba lendült és két napon belül elérte a kitűzött célterületet, elfoglalva tucatnyi bunkert lövés nélkül. A német katonai vezetést riadóztatta ez a hadmozdulat és mindent megpróbáltak megtenni, hogy megakadályozták a harapófogó bezárulását. Még a Luftwaffe támadásait is elrendelték, mely ekkor már csak árnyéka volt az 1940-es légierőnek. A 30. gyaloghadosztály azonban október 16-án bezárta a gyűrűt Aachen körül. Innét kezdve már csak idő kérdése volt a város eleste, ami október 21-én meg is történt. A város helyőrsége kapitulált.

Az amerikai csapatok azonban kevésbé voltak sikeresek a Nyugati-fal más szakaszainál. A 9. gyaloghadosztályt a stratégiai fontosságú Schmidt falu elfoglalására rendelték, mely megszerzése esetében átkarolhatták volna a Monschau folyosót (ez volt a kulcspontja az egyik a Nyugati falon átvezető útnak). A szövetségesek azonban nem tudták, hogy Schmidtet a németek, mint potenciális gyülekezési körzetet jelölték ki az Ardenneki offenzívához, ezért nem akarták könnyedén feladni. A falut ugyan elfoglalták az amerikaiak, de egy német ellentámadás visszaszorította őket onnan. Ezt követően a 9. hadosztályt kivonták a frontvonalból és a 28. gyaloghadosztály váltotta fel.


A Szövetséges parancsnokok Churchillel a Nyugati falnál, és az amerikai csapatok átkelése a falon

Eisenhower a Nyugati fal megtöréséről a következőket monda október 28-án: „A szállítási és ellátási korlátaink miatt, nincs lehetőség a Nyugati fal lerohanáshoz mindneütt, azelőtt, hogy a védelem megszilárdulna. Ezért az előrenyomulási területeken fölénybe kell jutnunk létszámban és biztosítani kell a csapatok számára a megfelelő eszközöket az intenzív harchoz.”

Ez a 28. gyaloghadosztály számára a Schmidt elleni frontális támadást jelentette. A 28. gyaloghadosztály Schmidtnél, az 5. páncéloshadosztály, pedig Monschaunál támadott remélve, hogy a két párhuzamos támadás sikerre vezet majd. Nem így történt. A védők fel voltak szerelve és visszaverték a támadókat. Eygedül a 28. gyaloghadosztály több mint, 6000 főt vesztett a támadásban.

Nem sokkal a Schmidt elleni sikertelen támadás után, a Nyugati fal egy másik szektorában északon Geilenkirchen városánál lendült támadásba az újonnan beérkezett 84. gyaloghadosztály a brit 43. (Wessex) gyaloghadosztállyal együtt. A várost a németek megerődítették és a 15. páncélgránátos hadosztály védte, mely már Észak-Afrikában és Olaszországban is harcolt és a védelemi harcban komoly gyakorlatra tett szert. A támadás itt sem volt sikeres és ennek eredményeként a szövetségesek újabb 2000 főt vesztettek. (Ráadásul az elszenvedett veszteségek elkerülhetőek lettek volna, ha az újoncok kapnak kiképzést a bunkerek elleni harcról.) Ennek hiányában azonban a gyalogság az utászok, vagy harckocsik támogató tüze nélkül is megtámadták a bunkereket és kitették magukat a bunkerek közvetlen tüzének. A brit bunkerek ellen tervezett tankok nélkül, pedig még nagyobb vesztségeket szenvedtek volna az amerikaiak.

1944 őszén így komoly veszteségeket szenvedtek a szövetségesek a Nyugati falnál. Aachen körül ugyan erős állások voltak, de a Nyugati fal legerősebb része mégsem ez volt, hanem délen a Saar-vidéken Patton csapataival szemben lévő szektor bizonyult annak.

A Nyugati fal fő állásainak megtámadása előtt azonban az Orscholz reteszállást kellett elfoglalniuk az amerikaiaknak délen, mely a Nyugati fal egy reteszállása volt. Ez a Mosell folyótól Orscholz városig húzódott és arra tervezték, hogy megakadályozza azt, hogy a franciák megkerüljék a Nyugati falat. Kiépítésében hasonló volt, mint a Nyugati fal, csak kisebb bunkerekkel. Mikor Patton 10. páncélos hadosztálya elérte ezt a vonalat, úgy nyilatkozott róla Patton, hogy „úgy kelünk át a Nyugati falon, mint kés a vajon.”

November 21-én Patton elrendelt a 10. páncélos hadosztálynak, hogy támadja meg az Orscolz reteszállást. A páncéloshadosztály parancsnoka bízva az egysége képességeiben nem kérte a 90. gyaloghadosztály támogatását és egyedül támadott. A támadás után azonban hamar ráébredt arra, hogy rossz döntést hozott ekkor mégis kérte a gyalogság támogatást, de mire az erősítés megérkezett a németeknél és az áttörés esélye elszállt.

Még délebbre a 90. és a 95. gyaloghadosztályok megpróbáltak átkelni a Saar folyón december elején és el is foglaltak számos bunkert. Ez a váratlan siker, azonban nem tartott sokáig, december 16-án ugyanis Hitler elrendelte az Ardenneki offenzívát és a Saar vidékén is ellentámadás volt várható. A támadási zóna a Monscahu folyosótól északra indultak ki és a Roer folyó gátjáig tartottak Hitler december 13-i döntése nyomán. Egy rövid időre a támadó és védekező szerepe felcserélődött. A szövetségesek utánpótlási helyzete nem volt könnyű, persze ha sikerült volna Antwerpent használni, mint kikötőt az egész hadjárat során más lett volna az utánpótlási helyzet, de nem sikerült. A németek persze nem értették, hogy mi okozza a szövetségesek leállását és túlbecsülték a Nyugati fal elrettentő erejét. Westphal tábornok így emlékezett még vissza: „ … túlbecsülték a németek erejét. Természetesen az állandó erődök a nyugati német határ mentén, szintén számításba voltak véve, de ha az ellenség tudta volna a valódi állapotukat, nem kezelte volna őket olyan nagy félelemmel.”

A szövetségesek azonban túl az utánpótlási nehézségeken és túl az első támadások veszteségei után a Nyugati fal ellen, máshogy látták már az erődök kérdését. Eisenhower így nyilatkozott: „Az erős mesterséges védelme a Nyugati falnak támogatja az ellenséget, hogy megerősödjön a támadáshoz. (Ardenneki offenzíva) Az akadályok, bunkerek, beépített fegyverek a Nyugati falban annyira megsokszorozza a védelmi erejét a helyőrségeknek, hogy a németek megengedhetik, hogy megvékonyítsák a vonalukat és a támadáshoz erőket vonjanak össze.”

Az Ardenneki offenzíva felkészületlenül érte a szövetségeseket és pánikot okozott az első napokban. De később hamar világossá vált, hogy a németek az utolsó tartalékaikat használták fel, és ezek zömmel elenyésztek az offenzíva során. A németek közel 250.000 főt vesztettek az offenzíva során, mely erőt felhasználhatták volna a Nyugati fal védelméhez. A sikertelen német támadás után a szövetségesek egyre több esetben találkoztak azzal, hogy a bunkerek nem voltak megszállva, a németeknek már nem volt elég csapatuk. (Amennyiben teljesen meg tudták volna a németek szállni a bunkereket, a Nyugati fal áttörése sokkal több veszteséggel járt volna, mint ténylegesen járt.)

A légierő ugyanakkor nem igazán volt használható a szétszórtan elhelyezkedő és erős bunkerek ellen. Emiatt ezeket egyesével kellett leküzdeni, ami időrabló vállalkozás volt. 1944. decemberére a szövetségesek úgy vélték egy nagy méretű támadást indítanak, de majd csak 1945 tavaszán. A németek sikertelen ardenneki offenzíva azonban megváltoztatta ezeket a terveket. Világossá vált, hogy a németeknek nem maradtak tartalékaik.

Az ardenneki támadás visszaverése után a szövetségesek támadása nem állt le, hanem tovább folytatódott és bunkerek százait szállták meg, melyek üresen álltak. Ahol a bunkereket védték, ott azokat könyörtelenül felszámoltak azoknak a taktikáknak az alkalmazásával, melyeket a megelőző hónapokban sajátítottak el. Például a 155 mm-es önjáró löveg a bunker ajtaját megcélozva több lövést ad le. A bunkerben lévőkre ez jelentős hatást szokott gyakorolni és a védők megadását eredményezte többnyire. A bunkereket egy olyan korszakban tervezték, mikor a legerősebb tank a 75 mm-es Char B1-es volt és a gyalogsági kézi páncéltörő eszközök még nem is léteztek. A Nyugati fal bunkerei nem rendelkeztek kellő védelmi felszereléssel az új fegyverek ellen. Ezek a technikai újítások elavulttá tették a bunkereket. Az új védelmi létesítmények, mint a Párduc tornyok ugyan modernek voltak, de az építőanyagok hiánya és a kevés idő miatt csak kevés készült belőlük.

A szövetségesek az Ardenneki offenzívában elszenvedett élőr pótlására új erősítéseket kaptak, eszközökben, pedig M18 Hellcat páncélvadász és a 17 fontos lövegű brit A34 Comet harckocsi érkeztek a csapatokhoz. Az utánpótlási problémák is megszűntek, melyek korábban késleltették a szövetségeseket. A 76. gyaloghadosztály csapatai ilyen körülmények között indították megtámadásukat a Sauer folyónál, a Nyugati fal egyik leginkább védett részén a luxemburgi határnál. A támadás mindössze század erejű volt és ezt egy ötven perces zárótűz előzte meg egyetlen bunker ellen, amit néhány lövész és két géppuska védett. A tüzérségi előkészítés után megindult a század rohama, melyet annak tisztje vezetett, aki hamar elesett, számos emberével egyetemben, köztük azzal is, akinek a bunker ajtajához kellett volna tennie a robbanóanyagot. Mindezek ellenére a bunkert sikerült elfoglalni. A 76. hadosztály katonáinak jutott feladatul a legnagyobb németek által épített bunker a Katzenkopf elfoglalása is Irrel mellett, mely bunker géppuskák tucatjaival, aknavetőkkel, és forgatható lángszórókkal volt felszerelve.

A korábbi harcok miatt a katonák meglehetősen idegesek voltak a bunker elleni támadás előtt. A németek harci morálja ekkor már olyan alacsony volt, hogy a védőket meg tudták győzni, hogy nem sok értelme van a bunkerben való kitartsanak és a védők meg is adták magukat, ezzel harc nélkül esett el a legnagyobb bunker.

1945. március 7-én az 1. amerikai hadsereg elfoglalja a remageni hidat a Rajnán. Ezzel a Nyugati falat végleg áttörték és elvesztette jelentőségét. Ugyan Hitler ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó bunkerig védjék a vonalat, a katonák fokozatosan kiürítették azt. Ezzel véget ért a Nyugati fal szerepe a II. világháborúban.

 



A cikket eddig web site counters látogató tekintette meg.