A Nyugati fal erődjei


A francia hadsereg a verduni csata tanulságait elemezve arra jutott, hogy egy erős mélység nélküli védelmi vonal is képes megá

A francia hadsereg a verduni csata tanulságait elemezve arra jutott, hogy egy erős mélység nélküli védelmi vonal is képes megállítani egy támadást, mint ahogy a német hadsereg el is vérzett verdunnél.

A németek az első világháborút elemezve egészen más következtetésekre jutottak. Fritz von Lossberg ezredes a német 1. hadsereg vezérkari főnöke, adta meg a választ a német erődítési kérdésre. Még az első világháború során mélységben tagolt védelmi zóna kialakítását javasolta, ezen belül számos védelmi zónával. Az ellenséggel szemben csak őrállások vonala helyezkedett el az elképzelése szerint. Ez a vonal csak gyengén volt védve, és annyi szerepet szántak csak neki, hogy lassítsa az ellenség előretörését. Mikor az ellenség áttöri az előörsök vonalát, akkor ér a harczónába, ahol egymást kölcsönösen támogató erődök és támpontok tüzébe kerül. Ezek mögött további lövészárkok helyezkednek el. Ez a védelmi vonal, melyet megépítettek a Hindenburg-vonal volt és 8 km mélységben épült ki.

A védelmi zónák koncepciója egyszerű volt. Amint az ellenség keresztülhatol egy zónán, úgy gyengül. Minél mélyebben törnek előre a védelemben, annál jobban meggyengül, és közben nélkülöznie kell a saját tüzérség támogatását is. Végül a saját tüzérség hatáskörén kívül lévő, legyengült ellenség, melyek elszigetelődik, már könnyű ellentámadással felszámolni.

Ugyan a Hindenburg-vonal nem tudta megállítani az entenet csapatokat (és teljesen be sem fejezték), de a rugalmas mélységi védelem teóriáját sikerült ezzel lerakni. 1936-ban a nyugati határvonal erődítésénél ismét von Lossberg ötletét a mélységi rugalmas védelemről kívánták alkalmazni. Az erődvonal építésénél most viszont ki lehetett használni a földrajzi tényezőket, előnyt szerezve ezzel a védővel szemben az első világháborúban épített Hindenburg-vonallal, mikor a nehezen meghódított területeket kellett megvédeni, függetlenül az ottani domborzati viszonyoktól. Hitler azonban másként gondolkodott, úgy ítélte, hogy nem elfogadható, hogy akár csak egy csekély része is védelem nélkül maradna Németországnak, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a kiépítendő erődvonal a határt kövesse és ne a terepadottságokhoz igazodjon.


A Hindenburg vonal állásai, és a kanadai galogság támmadása a Hindenburg vonal beton bunkerei ellen

Ekkor alakult ki két iskola a német vezérkaron belül az erődökkel kapcsolatban. Az egyik iskola szerint a teljes határszakaszt meg kell védeni, a másik iskola viszont úgy gondolta, hogy csak a határ sebezhető pontjain kell erős védelmet kiépíteni, lezárva ezzel ezeket a támadás elől.

A teljes határ menti védelem támogatója volt Werner von Blomberg, a német hadsereg főparancsnoka. 1938-ban azonban váltotta tisztjében Blomberget maga Hitler (aki egyben a német fegyveres erők főparancsnoka lett), és aki a két irányzat között ingadozott. Kezdetben elrendelte a teljes határszakasz védelmét, majd az Aachen-Saar programm kapcsán csak a gyengébb határszakaszokra koncentrálta az erőforrásokat.

A Nyugati fal 400 km hosszan húzódott a svájci határtól a holland határig és három szektorból állt: Északi, Középső és Déli. A fő védelmi állások pedig a következők voltak: Aachen előretolt állás(északi szektor), Orscholz állás (középső szektor), Hilgenbach állás, Spichern állás (a középső szektor), Fischbach, Ettlinger állások és a Korken erdei állás (déli szektorban). Ezeknek az állásoknak a többsége reteszállás volt, vagy párhuzamos állás a Nyugati fal főállásával párhuzamosan. Az Északi szektor a holland határtól indult ahol a Rajna átszelte az országot és Trier városig tartott. Alapvetően gyengén volt védve, kivéve Aachent. A Középső szektor Triertől Karlsruhéig tartott és a legerősebb védelmi része Pflazban volt. A Déli szektor a Felső-Rajna völgyét védve, beleértve Isteint is. Alapvetően csak gyenge védelem készült a Rajna fedezésére.

Ezek közöl az Ettlinger állás a Felső-Rajna völgyében még a Nyugati fal építése előtti korai állás volt. Itt épült harckocsi árok és több mint, 50 döntően C típusú regelbau, valamint standard szögesdrótakadályok is készültek.

A Nyugati fal általánosan hármas tagozású volt. Az első volna az előörsök állvonala volt, a második a főellenállási vonal és volt egy hátsó állás is. Az előörsök állása 2 és 20 km közötti mélységű volta tereptől függően. A főellenállási volna 3-8 km mélységű volt, míg a hátsó vonal ettől pár kilométerrel hátrébb helyezkedett el.

Az építési visszásságok mellett egy további hiányossága volt a Nyugati falnak, hogy mind északon, mind messze délen nagyon gyenge volt. 1938. szeptember 29-i megbeszélésen Hitler kiemelte Mussolininek, hogy az északi front teljesen védtelen. Mindössze néhány gyenge erőd állt a Rajna és a Mosel között. A belga és holland határokon, pedig gyakorlatilag nem volt semmilyen védelem és hasonló volt a helyzet a Felső-Rajna völgyében is. A háború elején ennek a hiányosságnak nem volt különösebb következménye mert, mind Belgium, mind Hollandia semleges volt, és Anglia és Franciaország pedig nem akartak megkockáztatni egy támadást a semleges országokon keresztül. Azonban 1944 szeptemberére a gyökeresen megváltozott a helyzet. A sebezhető északi határ ki volt téve a szövetségesek támadásának, amit meg is próbáltak kihasználni a hidak elfoglalásával Eindhovenben, Nijmegenben és Arnhemben a Market Garden hadművelet során.

A Market Garden kudarca után a szövetségeseknek azonban nem maradt más választása, mint a Nyugati fal legerősebb részén keresztül átküzdeniük magukat Németország felé. Azonban 1940 óta sok idő eltelt akkora már, és alig valami történ az erődök állagmegőrzése érdekében. Számos bunker vízben állt, vagy egyszerűen betemették. Más bunkernél az összes berendezést eltávolították, vagy raktárba kerültek, vagy az Atlanti falban kerültek beépítésre.

Ezen kívül a bunkerek és erődök a háború során elavulttá váltak. A háború alatt ugyanis jelentősen fejlődtek a fegyverek, például a harckocsik (nőtt a harckocsi ágyúk űrmérete). Számos új fegyver is megjelent, mint a kézi páncéltörő fegyverek (bazooka, panzerfaust stb.). A Nyugati fal erődjeit nem úgy tervezték, hogy ellen tudjanak állni, ilyen fegyvereknek is. További hiányosság volt, hogy a bunkerek nem voltak alkalmasak, hogy ezekben el lehessen helyezni az újabb típusú fegyvereket (pl. az újabb és hatékonyabb páncéltörő ágyúk befogadására nem voltak alkalmasak a régi páncéltörő ágyúknak kialakított bunkerek, ezért ezeket a szabadban kellett tüzelőállásban helyezni 1944-ben). Improvizált megoldások készültek ezeknek a hiányosságoknak a megoldására, de a rendelkezésre álló rövid idő és a munkaerőhiány lehetetlenné tette, hogy ezekkel teljesen elkészüljenek.

1936-ban mikor az első bunkerek elkészültek még nem gondoltak rá, hogy a bunkereknek alkalmasnak kellene lennie sokkal nagyobb fegyverek befogadására is. Az első és legegyszerűbb konstrukciók egyszerű védett (fedett) lőrések voltak. Ezekben lehetett könnyűgéppuskát, puskát, vagy kézifegyvereket is használni, ami egy rugalmasságot is adott a védőknek, hogy szükség esetén a fegyvereket kivihették használhatták (mivel nem voltak beépítve) és a szabadban is éppúgy használhatták. A későbbi típusoknak már volt páncél vagy beton rekeszük a lőréseknél, melyekbe különböző fegyvereket lehetett helyezni fixen. Ezek a bunkerek viszont már úgy készültek, hogy csak egy bizonyos típusú fegyver befogadására voltak alkalmasak. A géppuskaállásokba mind a régi 7,92 mm MG 08-as (első világháborús), mind az MG 34-es géppuska alkalmazható volt. A régi 7,92 mm MG 08-as első világháborús vízhűtéses géppuska volt, amit kocsin lehetett szállítani, akár nyitott tüzelőállásba is, mikor elzárták a tüzelőállást páncéllemezzel. A kora ellenére megbízható és hatásos fegyver volt, és a háború végéig használták.

A kifinomultabb bunkerekben páncélkupolákat is beépítettek 3 vagy 6 nyílással. Ezekbe 2 db MG 34-et építettek be, amelyek forgathatóak voltak és bármelyik lőrésen át tudtak tüzelni. Az MG 34 a német hadseregben a standard géppuska volt, 900 lövést adott le percenként. Azonban az MG 34-ből folyamatosan hiány volt és nem volt lehetséges, hogy mindenkit ellássanak ezzel. Így a háború elejére az Alsó-Rajna völgyében a géppuska bunkerekben csupán 1 db géppuskát tudtak hadrendben tartani (a tervezett kettő helyett) és hasonló volt a helyzet a Nyugati fal többi területén is. A helyzet megoldása végett a régi MG 08/15-öt és az MG 08 könnyű pisztolymarkolatú változatát alkalmazták.

Az eszközökön kívül lőszerre is szükség volt hogy hosszabb távon védhető legyen a bunker. A bunkerekben a lőszerraktárakat a bunkerekben alkalmazott fegyverek számához mérten alakították ki. Ezt a lőszerkészletet tartalékolták és csak akkor használhatták fel, ha nem érkezik meg a szokásos lőszer javadalmazás. Ez azt okozta a korai építésű bunkereknél (1936-38 között épülteknél elsősorban) hogy nem voltak extra lőszerraktárak. A minimum lőszerkészlet ezekben a raktárakban 10500 sorozatra való volt, melyből 5000 be is volt tárazva. A lőszer maradékát közös lőszerraktárakba helyezték el, azonban az ezekben tárolt készlet is csak maximum 6 óráig való védelmet tett lehetővé. Ahol mód volt rá, ott ezek a raktárak a bunkeren belül voltak, de volt, ahol bunkeren kívül kellett elhelyezni ezeket.

A bunkerekben (típustól függően) 10-26 fő közötti legénység volt szükséges. A tüzérségi megfigyelő állásokba, pedig 6 fő kellett. Egyes bunkerek páncéltörő ágyúknak, vagy légvédelmi ágyúknak készültek. A 37 mm-es PAK (35/36) volt a bunkerek építése korban az egyik legjobb páncéltörő ágyú, mely szinte az összes akkor szolgálatban álló harckocsit képes volt kilőni. A lőszerellátását ezeknek a bunkereknek szintén vagy fedett, vagy szabadban lévő raktárakból oldották meg. A Regelbau 18 például egy 7,5 cm-es Feldkannone 16 neuer art-ot tudott befogadni. Ez egy első világháborús ágyú felújított változata volt. Később ezeket kiemelték a Nyugati falból és az Atlanti falba építették be. Számos nyílt ütegállás is készült, ahova többek között tengerészeti ágyúkat is építettek be. Két db 24 cm-es és két db 30,5 cm-es nyílt üteget úgy helyezték el, hogy közvetlenül tudják lőni a francia területeket. A Nyugati falban leghátul lévő LZV West-ben fedezékek készültek beépített géppuskával, mint végső visszavonulási állás. Továbbá számos 88 mm-es légvédelmi ágyúnak épült ki ütegállás, melyek páncélelhárításra is alkalmasak voltak.


A Nyugai fal Aachen melletti részének részletes térképe

A Nyugati fal legnagyobb erődjei a B-Werke-k voltak. (Nevüket a B szabvány falvastagságról kapták.) A legnagyobb elkészült B-weke Besseringben volt, míg a legnagyobb készülő Isteinben épült, de teljesen nem fejezték be. Ez utóbbinál a föld alatti munkák során volt, olyan ahol 60 m a felszín alá is beástak. A föld alatti folyósó rendszer teljes kiterjedése, ha elkészül több mint, 2 km hosszúságú lett volna Isteinben. Hat géppuska bunker készülte el, ezekből egyesek a Rajnára néztek, mások Istein városára. Az alkalmazott páncélkupolák és fegyverek azonosan voltak azokkal, amiket az Ostwallban használtak, hasonlóan más B-Werk-ekhez. Ezen kívül számos támpont is épült Istein körül, mely nem volt összekötve föld alatti járatokkal a központi erődhöz. HA elkészült volna 2600 fős helyőrségre lett volna szükség az erődben, és további 1000 fő befogadására lett volna alkalmas. Az erődhöz összesen 50 bunker tartozott volna, köztük az új 50 mm aknavetők állásai, 75 mm ágyútornyok és 2 db 170 mm-es üteg hajóágyúkból, valamint két üteg 8,8 mm-es ágyú is. A bunkerben épültek volna ellátó helységek is, mint műhelyek, raktárak, és tankgarázsok.

További 11 db A-Werke és számos B-Werke volt még tervbe véve a Rajna mentén. Az egyik A-Werke hat bunkerből állt, két bejárattal rendelkezett és a föld alatti folyosórendszere hasonló méretű lett volna, mint a Maginot-vonalban lévő erődöké. Ráadásul két szinten föld alatti rendszert terveztek ezekbe. Az alsó szint lett volna a bejárati és a felső közel 4 km-es hosszúsággal összekötötte volna a bunkereket. (1937-ben el is kezdtek dolgozni egy ilyenen.)

További tervek készültek arról, hogy az Ostwallban lévő „A” típusú ütegből is építettek volna 14 db-ot, valamint több mint, 170 db B-Kleinstweke-t (kis B-Werke) és 12 db ütegállást. Föld alatti járatokat ott építettek volna, ahol ez szükségesnek látszott, de ezeknél nem terveztek kiterjedt föld alatti folyosórendszert. A tervek alapján 50 mm-es páncélelhárító ágyú bunkereket is terveztek. A 105 mm-es ágyúk tornyait pedig az erődök közepére tervezték.

A terveknek azonban csak a töredéke valósult meg. Összesen 32 db B-Werke épült, ebből 22 db a Központi szektorban 48 db B-Kleinstwerk-el egyetemben. Egyetlen A-Werke és ütegtorony építésének sem láttak neki.

Mindegyik különböző volt, de voltak közös jellemvonásaik. Hat lőréses páncélkupolákkal, 5 cm-es aknavetővel (melyek 120 sorozatot tudtak percenként lőni 600 m-es távolságra) és a közelharc ellen lángszórókkal voltak felszerelve, melyek 360 fokban forgathatóak voltak. Mindegyik B-Werkeben dupla raktár épült a fegyvereknek.

Csehszlovákia megszállása után a német hadsereg hatalmas mennyiségű fegyvert igényelt. Így a cseh gyártású 4,7 cm-es páncélelhárító ágyú (melye eredetileg a cseh erődökbe terveztek) és a 8,35 mm-es szintén cseh légelhárító ágyú is beépítésre kerültek a Nyugati fal bunkereiben. Külön ezekre a típusokra is terveztek bunkereket (Regelbau 506, Regelbau 517).

1940 nyarán a Nyugati fal megerősítésére ismét elindult a munka. Fedezékek készültek a 8,8 cm-es PAK-ok számára. Ezen kívül épült a szövetséges tankok ellen Párduc torony beton, acél és fa vázszerkezeten is (Regelbau 687). Számos egyéb rögtönzött páncélelhárító állás készült még.

További védelmi létesítmények voltak a Koch fedezékek, melyeket valószínűleg Erich Koch gauleiterről neveztek el, aki a fedezék ötletét kitalálta. A Koch fedezék egy egyszerű beton cső volt, melyet függőlegesen tettek, vagy ástak a fölre és egy gyalogosnak kínált fedezéket. Továbbá számos tobruk is készült, mely egy géppuskának, vagy aknavetőnek tudott állást biztosítani. Készültek tobrukok, melyek elavult harckocsi tornyoknak adtak alapot.

A bunkerek előtt akadályok készültek, az ellenség támadásának megállítására. Drótakadályok készültek póznák között kifeszítve, gyalogsági aknák a gyalogság ellen és harckocsi aknák a tankok ellen. Ezen kívül további harckocsi elleni védelem is készült, ilyen volt a Panzergraben (harckocsi árok), különböző acél akadályok, fa cölöpök a földbe ásva, és a híres sárkányfogak (Höckenhindernis). A ezeknek a beton harckocsi akadályoknak a mérete nőtt az első sortól az utolsó felé, ami miatt a sárkányfogak elnevezést kapta. Eredetileg négy sorban készültek, de később öt vagy hat sorban is épültek, azzal párhuzamosan, ahogy egyre nagyobb tankokat építettek. Az utolsó sorban lévő betongúlák már 1,5 m magasak voltak. Az 1938-as típusú sárkányfogak 4 sorban lévő harckocsi gúlából álltak, mely egy 20 tonnás járművet tudtak megállítani. Az 1939-es típusú már 5-6 sor gúlából állt és 36 tonnás járművet tudott megállítani, míg az 1942-es típus már 52 tonnás járművet is meg tudott állítani.

Mikor a védelem kiépült Németország még békében élt ezért szükség volt, hogy az utak nyitva álljanak a teherautók számára. Ezért az utak lezárására számos módszert találtak ki, köztük különböző acél akadályoktól, a Trägesperre-ig, mely egy beton építmény volt az út két oldalán, és ebbe lehetett acélgerendát helyezni, mely lezárta az utat.

Ezek mögött az akadályok mögött bunkerek és géppuskaállások százai feküdtek. Különböző típusúak voltak ezek a bunkerek, de volt pár közös tulajdonságuk: A bejárati ajtókat tekintetében két alapvető típust használtak: páncél ajtót és gázbiztos fémajtót. A későbbiekben fa ajtókat is használtak, de csak szükségből. Összesen 192725 ajtó került beépítésre 1941-ig. A páncélajtók különböző méretben készültek, volt olyan, amelyben egy ember felegyenesedve át tudott sétálni és volt olyan, ami alig 1 m magas volt. Az ajtók vastagsága 20-50 mm között mozgott. Ez az ajtó súlyát is befolyásolta, ami akár 1 tonna is lehetett. A páncélajtók belülről egy egyszerű zárral voltak biztosíthatóak. Voltak olyan helyek, ahol az ajtót lehetet fedezni kézifegyverekkel. A bunkerek egy része vészkijárattal is el volt látva, ezt egy speciális ajtó zárta le reteszekkel, ami szintén gázbiztos volt, de veszély esetén, mikor a főajtó nem nyílt ki, lehetett ezt a pótajtót használni. (1944. szeptemberre azonban a bunkerek zárait és lakatjait jórészt elszórták már.)



A gázbiztos fémajtók két réteg 2-3 mm vastag acéllemezből álltak, mely közé támfákat helyeztek, ez adta az ajtó szilárdságát. Egyes ajtóknak gumiszigetelés adta a gázbiztonságot. Ezek az ajtók átalagosan 0,6-0,8 m szélesek és 1,7-2,0 m magasak voltak és golyóálló kukucskáló nyílással rendelkeztek. A páncélkupolákba vagy a megfigyelőposztokba való jutáshoz szintén csak gázbiztos ajtókon keresztül lehetett csak bejutni, védve ezzel a bunker többi részét egy gáztámadástól.

A külső és belső gázbiztos ajtók lehetővé tették a bunker gáztámadás elleni biztosítását, ha le volt zárva. Azért hogy gáztámadás esetre biztosítani tudják a bunkerben lévő legénységet a gázzár össze volt kötve a főbejárattal és a belső gázzáró ajtókkal. A rendszer működéséhez azonban azt kellett biztosítani, hogy a gázzár ajtói közül egyszerre csak egy legyen nyitva.

A bunkerekbe kézi működtetésű ventillátorokat szereltek, amelyek szűrők segítségével megtisztították a levegőt. A bunker legénységéből gáztámadás esetére mindenkinek fél órát a ventilátor működtetésével kellett tölteni. A ventillátorokat a bunkerek hátuljában helyezték el, és a kimeneti nyílást védték gránátok és más robbanóanyagok elleni támadástól egy fémráccsal. Hogy felismerjék, ha valamilyen gázzal támadnak, hat különböző szűrőkkel ellátott csövön keresztül vizsgálták a folyamatosan a levegőt, ahol a levegő reakciókba lépett a szűrővel melyek jelezték azt, ha valamilyen gáz volt jelen. Egy színskála jelezte a gáz típusát és koncentrációját a bunker legénysége számára.

Vészkijárati nyílás számos bunkerben került kiépítésre. Ezek acélból készültek 0,6x0,8 m nagyságúak voltak és csak belülről lehetett kinyitni őket egy zárral. Azért hogy a támadókat megakadályozzák a vészkijáraton keresztül való támadásban, ezeket elbarikádozták fával téglával és a köztes teret homokkal töltötték ki, melyet menekülés esetén el lehetett távolítani belülről. Az aknák, melybe ki lehetett jutni a vészkijárt kinyitása után alakjuk szerint lehettek kör, félkör, négyzet alakúak és betonból, vagy téglából lettek kiképezve.

A berendezések a bunkerekben a B-Werke-k kivételével igen egyszerűek voltak. A legfontosabb berendezési tárgy az ágy volt. A nagyobb bunkerekben két, vagy háromemeletes ágyak készültek. A keret fémből készült, és drótháló volt kifeszítve rajta. Ezen volt egy matrac, lepedő és párna. A fel egyik felén volt egy vasalás, ami fogta az ágyat a másikon két lánc, melyekhez a fémkeretek fel voltak függesztve. Napközben ezeket az ágyakat be lehetett hajtani és így több tér maradt. Ezek az ágyak épp, hogy elég nagyok voltak, hogy egy ember elférjen benne (0,7 x1,9 m).

Ezek a helységek az ágyakkal még fel voltak szerelve egy lehajtható asztallal, ahol hat ember elfér. Itt tudtak étkezni. Lehajtható ülőkék és székek voltak beépítve az asztal mellé. Viszont nem volt lehetséges az asztal és az ágyak használata egyszerre. A csekély mennyiségű személyes holmi elhelyezésére polcok a ruháknak pedig a palfonról lelógó rudak adtak lehetőséget az elhelyezésre.  További raktár volt az élelmiszernek és víznek (esetenként gázbiztos tartályokban), valamint a fegyvereknek, lőszernek, gázmaszkoknak és sisakoknak. Speciális bunkerekben volt további extra berendezés, mint térképasztal és orvosi eszközök stb.

Ezen kívül számos kisebb berendezési tárgyat is rendszeresítettek a bunkerekben, mint lavórok, tükrök és különböző kéziszerszámok javítási munkálatokhoz, vagy a vészkijárat kinyitásához.

A legtöbb bunkerba és fedezékbe nem építettek wc-t. Békeidőben ez nem is volt gond, mert tudtak használni tábori latrinát, de mikor a bunkereket le kellett zárni, akkor improvizált megoldást kellett alkalmazni, ami egy hordó volt nyílással a tetején. Nyolc emberre jutott egy ilyen improvizált wc. A bunkerek többségében nem került bevezetésre az áram, habár a furcsa háború alatt egyes bunkerekben a katonák saját kezűleg vezették be az áramot. Ahol azonban az áram nem volt bevezetve, ott katonáknak benzines lámpákat, vagy elemlámpákat használtak, néhány estben, pedig gyertyát, melyeket a falban lévő erre a célra kialakított mélyedésekbe tettek. Ezeknek a lámpáknak a száma a bunkerben lévő helységek számától függött, illetve attól, hogy mi volt a helység funkciója. Például a térképszoba, vagy orvosi részlegben több, míg a küzdő részlegben kevesebb lámpára volt szükség.

Az élelmiszer főzése (a legtöbb bunkerben volt lehetőség főzésre) építettek tűzhelyt. A nagyobb bunkerekbe esetenként kettő, vagy négy tűzhelyt is elhelyeztek. A Wt 80K tűzhelyet úgy készítették el, hogy támadás során a tűzhely teljesen gázbiztos volt, lezáródott. A tűzhelyek csövét illeti szintén úgy tervezték meg, hogy ne lehessen benne gránátot eldobni, már korábban megfogják rácsok ezeket.

Dacára annak, hogy a bunkerek csak alapvető berendezésekkel voltak ellátva, úgy tervezték őket, hogy minimum 7 napig ki tudjanak tartani. A B-Werk-k ennél lényegesen tovább voltak védhetőek, míg az egyszerűbb bunkerek, melyek nem készültek hosszú távú berendezkedésre és nem rendelkeztek sem ventillátorokkal, sem ágyakkal, csak arra voltak alkalmasak, hogy harcállást vegyenek fel benne ideiglenesen.

A bunkerek esetében, hogy az ott védekező legénység ki tudjon tartani az állásaikban fontos volt a víz biztosítása. Egyes bunkerek rendelkeztek saját kúttal és szivattyúval, de a többségben csak víztároló lehetőség volt biztosítva az egyszerű kancsóktól a gázbiztos tartályokig. Ezeket a helyi kutakból, patakból kellett feltölteni. Ez igen távol állt a biztonságos megoldástól és a katonák panaszkodtak is, hogy háborúban meglehetősen veszélyes feladat volt vízért menni. Ennek kiküszöbölésére elkezdtek vízvezetéket kiépíteni a bunkerekhez, de nem ismert, hogy ezek a munkáltok mennyire voltak előrehaladottak.

Az élelmiszer is alapvető volt a bunkerekben való tartós harchoz. A bunkerekben állomásozó csapatok normálisan rendszeres ellátást kaptak, valamint saját készlettel is rendelkeztek külön raktárban. A raktárkészletben hús és halkonzerv volt, sajt, kenyér, te, kávé, cukor, só és csokoládé. A bunkerben lévő készletek azonban csak 1 hétre voltak elégségesek.

A háborúra kitörésekor a Todt szervezet 600 db ütegálláson, bunkeren, fedezéken és lőszerraktáron dolgozott Dacára annak, hogy nagy erődből kevés készült el, az egymást kölcsönösen támogató bunkerek, az akadályzónák  és a tüzérség hatékonyan meg tudta állítani az ellenséget. 1940 májusára  11820 gyalogsági bunker, 1192 páncélelhárító bunker, 2673 tüzérségi, 1544 légvédelmi bunker készült el. Ezeken felül 44 állás készült 47 mm-es légvédelmi ágyúknak, 24 db 75 mm-es légvédelmi ágyúknak, 24 db 83,5 cm-es ágyúknak, 50 db 8,8 cm-es légvédelmi ágyúknak, 1 db 105 mm-es légvédelmi ágyúknak, 15 db 170 mm-es tengerészeti ágyúknak, 2 db 240 mm-es tengerészeti ágyúknak, 15 db 280 mm-es tengerészeti ágyúknak 2 db 30,5 cm-es partvédő ágyúknak és további 99 db tüzérségi állás, legénységi szállással és lőszerraktárral. Továbbá 32 db B-Werke épült meg. Akadályokból sárkányfogak esetében a holland határtól Aachenig 280 km hosszan épült ki.

 



A cikket eddig graphic counter látogató tekintette meg.