A Nyugati fal építése


Hitler személyes érdeklődése ellenére a nyugati határ menti erődítésvonal közel sem volt áttörhetetlen gát (ahogy a sajtó titu

Hitler személyes érdeklődése ellenére a nyugati határ menti erődítésvonal közel sem volt áttörhetetlen gát (ahogy a sajtó titulálta). A Maginot-vonallal ellentétben melyet már 1929-től elkezdték építeni, a Nyugati falat csak 1936-ban kezdték csak el, bár nagy lendülettel. A bunkerek építéséhez magántársaságokat bíztak meg, az építkezéseket, pedig a hadsereg műszaki tisztjei felügyelték. A társaságok zöme azonban kihasználták azt, hogy a hatóságok nem tudtak kellő kontrollt gyakorolni az építéseknél. Például az állam által biztosított jó minőségű építőanyagokat, gyakran silány minőségű anyagokra cserélték, és a jó minőségű anyagokat máshol használták fel. A helyzetet tovább rontotta, hogy az állam más gigaberuházásai, mint az Autópálya építési program szintén hatalmas mennyiségű anyagot igényelt, ami hiányt okozott a nyersanyagok terén. 1937-ben Ludwig Bech tábornok a következő megjegyzést tette az építkezések kapcsán: „ A Führer elhatározta az acél elosztását. Az erődítéseket azonban meg sem említette.”

1938 májusáig a fent említett okok miatt is csak kevés előrehaladás történt az erődítési munkákban. Az erődök előtt viszont az úthálózatot és a szállásokat kellett elkészíteni a munkások számára. Hitlert viszont felbosszantotta a csekély haladás, ezért megnövelte az építési program méreteit és októberi határidőt tűzött ki a befejezésre. Hither továbbá úgy ítélte meg a hadsereg nem alkalmas a munkák szervezésére és helyette a Todt szervezetet bízta meg, mely az autópálya építéseket felügyelte korábban. A hadsereg persze továbbra is jelent volt az építkezéseken, de már csak taktikai szempontból felelt ezekért. Az egész építési munka felelőse Dr.Fritz Todt lett. Az építéseken a Todt szervezet emberei és a RAD-osok (Reichsarbeitsdienst) azaz Állami Munkaszolgálatosok dolgoztak. A RAD-osoknak viszonylag kevés tapasztalatuk volt nehéz fizikai munkáról. Ezeket az embereket kényszeríttették, hogy elhagyják otthonukat és távol a határvidéken dolgozzanak az erődítéseken. Hosszú órákat dolgoztak, nehéz és veszélyes körülmények között csekély fizetségért cserébe. Tábori körülmények között éltek és csak alapélelmet kaptak. Ezek után nem meglepő módon, a szakértelem hiánya, a rossz körülmények, a veszélyes munkakörnyezet, a honvágy miatt végül gyengén vagy hibásan fejezték csak be az erődök építését.

Az 1939-es árvíz a Rajna mentén megmutatta az építési hiányosságokat. A folyó egész szakaszán le kellett rombolni az elkészült erődöket és újraépíteni. Augusztus során jelentették, hogy teljesen újonnan elkészült erődöket robbantottak fel és építettek újra a Rajna árvízmentes területein.

A katonai szervezeteket azonban erősen zavarta, hogy a Todt szervezet kapta meg az erődök építésének felelősségét, és a katonák ellenszenve jelentősen rontotta a két szervezet együttműködésének hatékonyságát. A két szervezet a közös munka helyett egymást próbálta akadályozni, vagy hátráltatni. Ezen felül 1938. májusától Hitler szorosan nyomon követte a kivitelezési munkálatokat. Saját maga is tervezett bunkereket, továbbá a látogatásai alkalmával számos tanácsot adott a helyi vezetőknek. Így végül a katonai vezetés egyre jobban elvesztette a hitét az épülő erődvonalban. Von Melenthin tábornok a Nyugati falat szemlélő hadtestparancsok a Maginot-vonallal összehasonlítva , úgy nyilatkozott az erődök állapotáról, hogy „a valóság igen távol áll a propagandában sugallt áttörhetetlen védőfal képétől”. A legtöbb vezető beosztású német tiszt osztotta ezt a nézetet. Például Gerd von Rundstedt tábornagy (a későbbi „A” hadseregcsoport parancsnoka a nyugati hadjárat során 1940-be), egyszerűen kinevetette az erősöket mikor látogatást tett az erődvonalnál. Siegfired Westphal tábornok, aki később Rundstedt vezérkari főnöke lett, csak annyit jegyezett meg, hogy „ami készítettek az nem egy áttörhetetlen erőd fala volt, ahogy a propaganda hívta… A betonozott állások zöménél a tető mindössze 8 cm vastagságú volt, ami semmilyen védelmet nem nyújtott nehéz lövedékek ellen. Az állások közül számos nem volt más egyszerű fedett lőréseken kívül szemből, ami taktikailag hátrányos volt … Az építéshez rendelkezésre álló kevés idő miatt nem volt lehetőség az állásokat a terepadottságok kihasználásával felépíteni. Számos állás nem a dombok túloldalán volt, ahogy szerencsés lett volna, hanem a támadás felőli oldalán, szemben a támadókkal. Harckocsi akadályok csak viszonylag kevés helyen készültek. Egy további aggasztó jelenség, hogy számos bunker nem rendelkezett tüzelőállással, csak fedezéknek lehetett használni.”

A Nyugati fal első négy éve során elsősorban munkások, és utászok éltek a bunkerek között. A munkásokat az autópálya építésről csoportosították át a bunkerek építésére, de ez sem volt elégséges az építésekhez, ezért 1938 májusában további munkásokat hívtak be közmunkára. Köztük voltak hosszú távon munka nélkül lévők, a társadalom számára nemkívánatosnak ítéltek, valamint politikai foglyok és bűnözők is. Ezeknek az embereknek a bevonás mind a katonai, mind a polgári (Todt szervezet) között nyugtalanságot keltett. A katonák a kivitelezések minőségéért aggódtak, polgári szervek, pedig azért aggódtak, hogy ezek a kétes elemek megzavarják a távol lévő és dolgozó munkás közösségek életét.

A szerződéses munkások szintén nem lelkesedtek túlzottan, hogy az erődökön dolgozhatnak, távol a családjuktól, nehéz körülmények között, viszonylag csekély fizetésért. Az ébresztő 4.00-kor volt, és a munkások egy rövid reggelivel kezdtek, majd az építési helyre szállították őket. A munkaidő 10 és 12 óra között mozgott, amit csak 1 órás ebédszünet szakított meg. A munka este 10-kor ért véget. Ezek a munkások kéthetenként, mindössze egy nap szabadságot kaptak. (Esetenként volt, hogy csak háromhetente kaptak egy napot.) A munkások egy része a körülmények miatt végül megtagadta a további munkát. Ez egy gyors és határozott választ váltott ki a hatóságok részéről és a rendőrség hamar beavatkozott. A sztrájkot letörték és az elégedetlenkedőknek felajánlották vagy tovább dolgoznak, vagy mehetnek koncentrációs táborba. A munkások a tovább dolgozást választották, de a rossz munkakörülmények miatt egy idő után elkezdett nőni a balesetek száma, miközben az emberek hangulata mélypontra jutott.

A munkások elégedetlensége részben az alulfizetettségből eredt, amit a nehéz munkáért cserébe kaptak. Ezt tovább rontotta, hogy a fizetést sokszor rosszul kapták meg, vagy későn, vagy akár mindkettő hiba egyszerre is fennállhatott, ugyanis a növekvő számú munkás mellett nem növelték az alkalmazott könyvelők számát.

Azoknál a munkásoknál azonban, akiket magán társaságoktól béreltek, kaptak külön bért, mely kompenzálta az alacsony keresetet, amit az államtól kaptak és így a korábbi bérükkel egyező összeget kaptak kézhez végül. Ezen felül további kifizetésben volt részük, ahol ez alkalmazható volt, így túlórapótlék, veszélyességi pótlék, vagy a gyenge életkörülmények kompenzálása. Ezen további juttatások ellenére is kevés szerződéses munkás vállalta a szerződés lejárta után a továbbdolgozást.

Az építéshez igényelt munkások elhelyezése jelentős problémát jelentett a Todt szervezet számára. Barakkokat építettek a munkásoknak szállásra, és az ellátásukra. Azonban ezeknek a barakkoknak a száma nem volt elégséges, ezért a DAK arra lett kényszerítve, hogy magánszállásokat vegyen bérbe: szobákat béreltek magánházaktól és klubboktól, melyet ágyakkal rendeztek be és bebútoroztak. Ahol szükséges volt további wc-ket építettek, hogy a higéniai követelményeknek eleget tegyenek. A bérbeadók minimális összeget kaptak csak, de cserébe árusíthattak a munkásoknak italokat. Iskolák, sportcsarnokok, gyárak és farmok szintén használatba kerültek, mint elhelyezési körletek, ahogy nőtt az igény. Azonban ezeknek az intézkedéseknek az ellenére sem sikerült elég szállást találni a munkásoknak. Egyes munkások kénytelenek voltak maguknak szálláshelyet találni, mely költségeit később az állam megtérítette.

A szállások problémája végül megoldódott a barakkok felépítésével. Minden tábor három blokkból állt. Egy a szállásoknak, egy a konyhának, az étkezőnek és mosdóknak és egy az adminisztrációnak, tiszteknek és az egészségügyiseknek. Mindezek ellenére az élet a táborokban távolról sem volt kielégítő. Különösen télen, mikor a megfelelő fűtés és a melegvíz hiánya szinte elviselhetetlenné tette az életet. A közösségi terek, és a szórakozás hiánya szintén feszültséget okozott. A helyet később lassan javult és a KdF (Kraft durch Freude) szervezet biztosította a szórakoztató előadásokat.


A Nyugati fal egyik bunkere, és munkások sárkányfogak építése zsaluzása közben

            Az építési munkák mérete hirtelen nőtt meg, elsősorban Hitler utasításnak köszönhetően. Ez azonban azt eredményezte, hogy a helyi építési cégek nem tudtak megbirkózni az új volumenű feladatokkal. Ezek a cégek új szerződéseket kötöttek, melyek értelmében összegezték a kiadásaikat és ezt megnövelték egy profittal még a szerződés alapján. Ezek a szerződések teljesen kockázatmentesek voltak számukra. Az építési költségek viszont kezdtek elszállni az eredeti terekhez képest és 1938 októberében már lépéseket kellett tenni a helyzet megfékezésére. Ekkor 400 revizor lépett akcióba, akik a számlákat és könyveléseket átnézték. 1938 végére működésük eredményeként 95 ügyet vizsgáltak meg, mely 14 letartóztatáshoz vezetett.

Ennek ellenére világossá vált, hogy a probléma oka a finanszírozási modellben van és 1939 januárjában új szerződési modellt vezettek be, melyekben fix árakra szerződtek a vállalkozóval. Ennek eredményeként a cégek a költségeket kénytelenek voltak egy minimum szintre csökkenteni, viszont ezzel párhuzamosan, hogy azért tudjanak még nyerészkedni az alkalmazott építőanyagokban a minőségi anyagokat gyengébb minőségűvel váltották fel a beszállítók. Így végül az építmények kivitelezési minősége romlott.

Minden hiányossága ellenére a Nyugati fal felépítéséhez hatalmas mennyiségű nyersanyagra volt szükség, a munkások ezrein kívül. Az építéshez három alapvető nyersanyagra volt szükség: beton, vas és fa. Egyedül a Limesprogamm közel 3.500.000 m³ betont igényelt. Egy egyszerű dupla géppuskaállás számára készített bunker (Regalbau 3), 160 m³ betonra volt szükség. Ilyen hatalmas mennyiségű beton elkészítése, hasonlóan nagy mennyiségű alapanyagot igényelt, melyből azt elő lehetett állítani. 1938. november 28-ig összesen 7 millió tonna sódert és homokot, 5 millió tonna zuzalékot, és közel 1 millió tonna cementet szállítottak az építésekhez.

Nem túl meglepő módon a határ mentén lévő kőfejtők nem voltak elégségesek ennek a mennyiségnek a kitermeléséhez, ezért ezeket az anyagokat még Bajorországból, Thüringiából, sőt még Stettinből is szállították az építési helyszínekre. 

A beton készítésénél az utolsó fázishoz víz és betonkeverőkre volt szükség. Miután a bunkerek távoli helyeken épültek, ahol nem mindenütt volt elérhető víz, ezért a vizet is szállítani kellett. Közel minden német város küldött tartálykocsikat az építések támogatására. Hasonlóan a tartálykocsikhoz, tekintélyes számú betonkeverőre is szükség volt az építésekhez. A 250 liter feletti űrméretű betonkeverők 40 %-át a Nyugati fal erődítéseihez használták fel ebben az építési időszakban. A további nehéz berendezések is szükségesek voltak, mint légszűrők, vagy fúrógépek. Az országban található légszűrők 60 %-át szintén a Nyugati fal erődjeiben használták fel. A betont vasalták, ezzel erősítve azt meg. Ezen felüll jelentős mennyiségű acélt és vasat igényeltek a bunkerekbe épített acél ajtók is, a páncéltornyok, a géppuskanyílásokról nem is beszélve. 1938. július 13-án a 2. hadseregcsoport a következő adatokat közölte a szükséges vas és acél mennyiségéről, ami a 11860 db bunker és fedezék felépítéséhez szükséges volt. Egyedül a bunkerekhez 472.000 tonnára volt szükség, kiegészítve további 208.000 tonna vasrúddal (melyeket a beton erősítéséhez használtak), valamint 135.000 tonna acélgerendával. Ezeken felül további 170.000 tonna vasra volt még szükség a drótakadályokhoz, a sárkányfogak vasalásához, és a távközlési vezetékekhez. Ez összesen 642.000 tonna, ebből azonban csak 50.000 tonna állt rendelkezésre és közel 600.000 tonnát kellett volna legyártani 1938 októbere előtt a Hitler által diktált építési ütemezés szerint.

Hitler további döntése az Aachen Saar Programm-ról 1938 őszén további 1064 bunker és fedezék építést és 46 km sárkányfog kiépítését jelentette. Csak ez az építési program közel 100.000 tonna vasat igényelt, ráadásul ez még 1939 első negyedévében kellett leszállítani.

A beton mellet a fa volt a másik legnagyobb mértékben helhaszált nyersanyag (például a bunkerek zsaluzásához). 1938 november 28-ig összesen 300.000 m³ fát használtak fel. Ezen felül 2 millió darab cöveket szállítottak a drótakadálynak. Olyan nagy volt az igény a fára, hogy a szükséges mennyiség egy részét Ausztriából szállították. 1939-ben ugyan jelentősen csökkent az igényelt fa mennyisége, de még így is 150.000 m³ volt és további 120.000 db fatörzset igényeltek harckocsik elleni akadálynak.

A vas, acél és fa kiszállítása az építési területre jelentősen megterhelte a német úthálózatot. A hosszú távon való szállítás többségét a Birodalmi Államvasút bonyolította, illetve folyón szállítottak. A kavics zöme hajón érkezett melyet a Rajna partjáról kotortak ki. A kirakodóállomás Rees és Duisburg között volt. Itt vonatra rakták a rakományt, majd a Todt Szervezet által megszabott helyszínre szállították a kavicsot. Ez a szervezet felelt az építésekért. Az építési láz közepén 1938-ban a vasút naponta 4500 vagonnyi szállítmányt jutatott az építési területre, ami jelentősen megterhelte a német vasúthálózatot. A vonatokról a helyi kirakodó pontokon teherautókra tették a kavicsot. 1938-ban közel 7500 teherautó szállította napi szinten a nyersanyagokat.

A német posta, amely jelentős közlekedési hálózattal rendelkezett, lett felelős az építési munkálatok során a munkások szállításáért. Erre egy Nyugati szállítási csoport parancsokságot létesítettek (Kraftpostgruppenlitung), mely felelt a szállításáért. A központ Frankfurtban és Mainzban székhelyt, aacheni, trieri és speyeri alközpontokkal. A parancsnokság buszokat igényelt az ország egész területéről, hogy a szállítási műveleteket meg tudja oldani, viszont ezzel párhuzamosan számos vonalat bezártak, illetve ritkítottak, mivel a buszokat elvitték nyugatra. Azonban ez sem volt elégséges, ezért magántársaságoktól is béreltek buszokat. 1938 őszére már napi 3500 busz szállította a munkásokat a bunkerek építési helyére és vissza.

A Nyugati fal építési költségei hatalmasak voltak. 1938. július 8-án a Nyugati erődítések főszemlélője egy becslét terjesztett elő a Limesprogrammban építendő 11.888 bunker és géppuskaállás várható költségeire vonatkozóan. Ebben a beépítendő páncélrészeket is számításba vették. A becslés szerint 520 millió birodalmi márka (mai árfolyamon 10.000 millió euró) lett volna az összköltség. További 32 millió birodalmi márka (614 millió euró) kellett a kommunikáció rendszer kiépítésére, valamint 64 millió birodalmi márka (1230 millió euró) az akadályokra (pl. sárkányfogak), további 19,5 millió birodalmi márka (370 millió euró) kellett a munkások táborainak (190 db) felépítésére, ahol az építések alatt élhettek. A beépített 192.725 páncélajtó 72 millió márkába (1300 millió euró) került. Összesen 350.000 munkás dolgozott az építkezéseken. A becslés azonban túlzottan optimista volt, és a közbeszerzések költségeit is alultervezték.

Például a Regelbau 11 esetében egy ilyen a bunker 55793 márkába került volna a becslés alapján, azonban ez a számítás nem tartalmazta az építő munkások bérét. Egy köbméter beton elkészítéséhez 7-8 embernapra volt szükség, a teljes bunker pedig 380 m³ betont igényelt. Ez összesen 2660-3040 embernapnyi munka és mivel csak 180 napot dolgozik egy munkás egy évben, ez az egy bunker 15-17 főt igényel egy egész éven keresztül. A munkások minimum bére 4200 márka volt évente. Így a munkások bére ennél a bunkernél körülbelül 63000-71400 birodalmi márka között mozgott. További költségeket jelentett a nyersanyagok szállítása, kitermelése, valamint az adminisztrációs költségek. Nem meglepő így, hogy csak a Limesprogramm végül, több mint 1 milliárd birodalmi márkába került. Dr. Hjalmar Schachtnak nem is volt egyszerű megmagyaráznia, mint gazdasági miniszternek és a Nemzeti Bank elnökének, hogy miért költenek ilyen hatalmas összeget a védelemre. Érvelése szerint a Müncheni krízis alatt az erődvonal lehetővé tette, hogy ne kelljen jelentős hadsereget nyugaton állomásoztatni és megelőzte egy esetleges francia támadást, ami olyan eredmény ami pénzben nem kifejezhető.

A statisztikák szerint a Nyugati fal tekintélyes erődvonal volt, mindazonáltal a vonal tekintélyét jelentős mértékben a propaganda építette fel, mely áttörhetetlen falnak ábrázolta azt. Ezt a nézetet a nyugati politikusok, a közvélemény és még a katonák is hajlamosak voltak átvenni. Göbbels propagandaminisztériuma számos kiadványt, könyvet, készíttetet melyben ezt a képet erősítették. Csupán kevesekben merült fel megválaszolatlan kérdés az erődökkel kapcsolatban. A brit hírszerzés jelentése azonban más képet festett le az áttörhetetlen zárról: „ Számos jelentés érkezik az elégtelen munkáról, amelyet az erődök építésére fordítanak, mint például elárasztott bunkerek, szétporladó beton és hasonlók. Ostobaság lenne ezeket a jelentéseket figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor a német erődítések nyugaton félelmetesek és minden hónappal tovább erősödnek és magasabb készültségbe kerülnek. Hasonlóan nem gondolható az sem, hogy az erődvonal taktikailag rosszul lenne telepítve. A németek jelentős tapasztalatokra tette szert tábori erődítések terén az első világháborúban, mint például a Hindenburg-vonalnál, melynek jelentőségével teljesen tisztában voltak.”

A határ menti terület teljesen le voltak zárva kivételt ez alól a munkások, katonák és a helyi lakosok képeztek. A terület felett tilos volt átrepülni is. A németek ezen kívül az építkezések álcázásához hálókat húztak fel valamint számos bunkert már megépült bunker álcáztak háznak, boltnak, vagy más épületnek.



A cikket eddig site counters látogató tekintette meg.