A Maginot-vonal építése


A francia erődépítészet előzményei

Két elképzelés alakult ki az ország védelmével kapcsolatban az egyik csoportnak Foch marsall volt a vezetője, aki a legjobb védekezés a támadás elvét vallotta és a Rajnán át való mielőbbi támadó hadműveletet pártolta.

A másik csoport tanulva a háború tapasztalataiból Verduni csatából úgy vélte, hogy a csata bebizonyította, hogy erős védelmi állások állandó erődítései súlyos veszteséget okoznak a támadóknak.

Bár a háború utáni vizsgálatok a verduni överődök kapcsán számos hiányosságot hoztak felszínre, például hogy gáztámadással szemben nem megfelelő a védelem a levegőztető berendezések hiánya miatt. Ugyanakkor az erődöknek voltak erős oldalaik is, mint a behúzható páncéltornyok az oldalazó kazamaták (amiből oldalazó tűz alatt tarthatók a támadókat) bizonyították a hasznosságukat a harcok során. Fort Douaumont és Vaux is bizonyította, hogy szükségesek jól kiépített gyalogsági állások is az erődök védelméhez. A Franciaországhoz ismét visszacsatolt területeken (Elszász) kiépült német erődök (pl. Metz és Thionville) is hatottak a francia védelmi elképzelésekre a Maginot-vonal építésénél.

A védelmi gondolatot támasztotta alá az országok közti demográfiai változások is Franciaország 40 milliós volt ekkor, míg Németország 70 milliós, és a németek születési rátája sokkal magasabb volt. Így a 30-as évek közepére komoly hiány alapult ki a sorkötelesek között a franciák oldalán.

Philippe Pétain marsall és Joseph Joffre marsall egyetértésével 1920. márciusában a hadügyminisztérium felkérte André Lefévret (a Conseil Superiéur de le Guerra igazgatóját) hogy készítsen egy tanulmányt az északi határ megvédésének szükségességéről.

1920. májusában készült el az első hivatalos javaslat Joffre marsall tollából, a marnei csata győztesétől. Erődzónák építését javasolta, mely a La Manchetól az Alpokig húzódott volna és e mögött a francia hadsereg nyugodtan tudott volna mozgósítani, majd támadni kedvező körülmények között. 1921-ben Pétain marsall, mint a hadsereg főfelügyelője új javaslatot tett, melynek lényege, hogy a hadszínteret már a békében meg kell választani. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy folyamatos állandó erődítéseket kell készíteni az első világháború lövészárkainak allegóriájára. Az erődök a német határ mentén és a Rajna mellett futottak volna Thionvilleig. Pétain erősen hitt abban, hogy Thionvilletől nyugatra az Ardennek erdei olyan jelentős akadályt képeznek, hogy a németekkel szemben könnyen védhető lenne egy ilyen támadási irány. Továbbá a belgiumi határ csak Belgiumban lenne megvédhető. A francia belga határ ugyanis alacsony fekvésű terület természetes védelmi vonal nélkül. 1920-ban ráadásul Belgium szövetséget kötött Franciaországgal, így a leglogikusabb védelmi eljárás a két országnak az volt, hogy közösen a kiépült belga erődvonalat védjék meg a Meuse mentén Belgium keleti felében.


A Maginot-vonal elhelyezkedése Franciaországban


1922-ben a Hadügyminisztérium felállított egy tanácsot (Comission de Défence du Terriorie) Joffre vezetése alatt, hogy vizsgálják meg az erődítések kérdését. Joffre azt javasolta, hogy építsenek erős védelmi pozíciókat, mint amilyen Verdunnél volt, de Pétain (aki szintén a tanács tagja volt) ragaszkodott hozzá, hogy könnyű védművek épüljenek, amely támogatható mobil eszközökkel is és ott erősíthető meg a védelem, ahol épen szükség van rá. Ez a második koncepció a védelemnek mélységet is adott volna. Más bizottsági tagok, mint Louis Guillaumat tábornok, Ferdinand Foch marsall és Marie Debeny tábornok végül elfogadták a két erősen megerődített szektor építési tervét (Joffre javaslata), de hogy Pétannak is igazat adjanak a védelmi övek helyett folyamatos vonal kiépítését fogadták el.

1926-ban a hadügyminisztérium felállította a Comission de Défense des Frontiéres-t Guillaumat tábornok irányítása alatt, ami az új védelmi rendszer tervét kellett megalkotnia. Az év végére bizottság három erődrégió megépítését javasolta az északkeleti határon, de a harmadik régió: a Belfort később kihúzásra került a megvalósítás során. A bizottság számos megerődített zóna építését javasolta a délkeleti határon is, hogy védjék a potenciális támadási irányokat az Alpokon keresztül. (Ez lett a későbbi Kis-Maginot-vonal.) Az építési munkák zöme a hadügyminisztérium irányítása alatt állt Paul Painlevé vezetése alatt. Mikor Painlevét, André Maginot váltotta a hadügyminiszteri székében 1929-ben a munka új lendületet kapott. André Maginot, aki első világháborús hős volt és rendkívül népszerű lett, mint hadügyminiszter a 20-as években. Nyugdíjat biztosított a veteránoknak és kárpótlást a hadiözvegyeknek. 1929-ben lett hadügyminiszter és a képességeit az építési projektjének a támogatásba fektette azért, hogy a szükséges pénzügyi alapokat megszerezze. Fáradozásait siker koronázta a világválság idején, ugyanis munkát jelentett az embereknek az építkezés. Annyira sikeres és népszerű volt, hogy pár évvel halála után (1935) a sajtó Maginot-vonalnak keresztelte el az erődöket és még abban az évben augusztusban ez vált a hivatalosan elfogadott nevévé a vonalnak.

A Maginot-vonal kezdetben úgy lett megtervezve, mintha a szerepe egy ideiglenes védelmi pajzsé lenne, ami az ellenséget feltartóztatja meghatározott ideig (néhány hétig), időt adva a hadseregnek a mobilizációra. Az 1930-as években azonban az eredeti koncepciót felváltotta egy új elgondolás. Az erődvonal szerepét átértékelték, és ekkor már nem az ellenség ideiglenes megállítása, hanem minden támadás végérvényes megállítása volt a cél.

Az építések megkezdése előtt azonban felállították a Commission d’Organisation des Régions Fortifiées-t, azaz Erődített Körzetek Szervezési Bizottságát, röviden CORF-ot, aminek Filloneau tábornok a műszaki csapatok főszemlélője volt az elnöke. Ennek célja az elfogadott erővonal erődjeinek részletes megtervezése volt. Ő nevezte ki a bizottság tagjait a gyalogságtól a tüzérségig bezárólag, hogy minden fegyvernem képviselje a saját területét. Fillonneau-t 1929-ben Belhauge tábornok váltotta fel még azelőtt, hogy a tényleges építkezések elindultak volna.  Belhauge 1935-ig vezette a bizottságot.

Az építésekben nagyszámú civil tervező és kivitelező vállalt szerepet. 1930-ban kötött szerződések alapján. A teljes projekt során 100 km alagút és 12 millió köbméter földmunkát kellett végezni, 1,5 millió köbméter betont kellett készíteni 150000 tonna acélt és 450 km hosszú utat és vasutak kellett építeni.

1928-ban Rimplasban az Alpokban elindultak az építésekek, ez volt az első amit Maginot-vonalból elkezdtek kiépíteni. Az építések során a CORF számos módosítást eszközölt a terveken. A teljes vonalában a Maginot-vonalnak az építések azonban csak 1930. elején indultak el. A fő hangsúly a Maginot-vonalon és a Rajna védelem kiépítésén volt. Maginot közben sürgette, hogy a vonal még azelőtt készüljön el, hogy a hadsereg kivonul a Rajna-vidékről 1935-ben.

Közben 1934. áprilisában a helyzet azonban megváltozott. Hitler hatalomra kerülése új lendületet adott az erődök befejezésének. A Saar-vidék a visszatérésre szavazott Németország mellé miközben Belgium pedig semlegességet hirdetett. A Maginot-vonal kiterjesztése szükségessé vált a tenger felé. A védelemi koncepció a kiterjesztésnél hasonló volt, mint az eredeti Maginot-volalnál, de a vonal kiterjesztése Új Front (nouveaux fronts) néven vált ismerté, mivel különbözött számos tényezőben az eredeti vonal bunkereihez képest. Például pénzügyi megfontolásból a belső tüzérség jóval kisebb tűzerőt képviselt az Új Front ouvrageseiben a régi frontban beépítettekhez képest.Az eredeti Maginot-vonalat innét kezdve a régi front (anciens fronts) néven illettek.

1935-re zömmel elkészült a Maginot-vonal (régi front) erődjei kivéve a kisebb kiegészítések, melyeket 1934-ben adtak az eredeti tervekhez. 1936-ra a kormány új alapokat készített hogy a délkeleti határt is fejlesszék az olaszokkal szemben mikor kialakult a Berlin-Róma tengely.

A Maginot-vonal aktív szolgálatba 1936-ban lépett, mikor a németek visszaszerezték a Rajna-vidéket, mikor a csapataik oda bevonultak. A krízis után számos probléma a felszínre került az erődökkel kapcsolatban: szervezeti és építési hiányosságok. Bár az Új Front még nem készült el teljesen és még sok munkára volt szükség, hogy a Maginot-vonal és a Kis-Maginot-vonal 100%-osan készen álljanak, mégis lehetséges volt hogy befejezzék ezeket a munkákat és megoldják a gondokat még az évtized végéig.

A fegyverzet egy része az ouvragesekben, mint a 25 mm-es géppuskatornyok és a 6 mm-es speciális aknavető kupolák azonban nem készültek el mikor a háború kitörésére. Ezek ellenére az északkeleti és délkeleti szektorok készen álltak a harcra 1939. szeptemberében.

Jelentősen sikerült azonban túlköltekezni az építések során, ezért a terveket cserélni kellet, hogy olcsóbbak legyenek. Ennek az eredmény az lett, hogy néhány tulajdonságot elhagytak beleértve a második építési kört is.

A Maginot-vonal és kiterjesztésének építése után terveztek egy második építési kört megvalósítását is, mely megerősítette volna a védelmet: több harcoló blokk készült volna, a kis ouvrageseket naggyá fejlesztették volna fel, és jobb harckocsi védelem is készült volna. A műszaki elképzelések ugyan találkoztak a politikaival a védelem erősítésére tekintetében, de az ehhez szükséges pénz már nem volt meg hozzá ezért sosem indult el ez a második kör.

A végső költsége az építkezéseknek 5.000.000.000 frank volt közel a duplája a 1929-es eredeti költségvetésnek. 1936. január 1.-én a CORF hivatalosan feloszlott, a Maginot-vonal erősítését azonban tovább folytatták a háború kitöréséig.