Nagy-Britannia erődtípúsai


Anglia védelme általános leírás

 

1940 nyarán a védelem a tengerparton való minél tovább való kitartáson volt alapozva, valamint a belsőbb védelmi vonalaknál és bunkerekben valló ellenálláson. A bunkerek sok esetben mesterien lettek álcázásra sokszor akár téglaháznak, mely egy szakasz katonával volt védhető (Bren könnyű géppuskával vagy páncéltörő puskával és Lee-Enfiled puskákkal).

A brit védelemi tervezők jelentős szerepet szántak a bunkereknek és bíztak is bennük. A legfontosabb hátrányuk azonban az volt, hogy magas és szögletes formájukat könnyű volt észrevenni, valamint alkalmatlanok voltak nehéz lövedékek elleni védelemre. A minden oldalon lévő lőrések pedig védtelenné tették őket közvetlen tüzeléssel szemben is.

A védelmi vonalak építése során az Erődítési és Építési Igazgatóság, úgy döntött, hogy csak néhány az első világháború során tervezett bunkerből építenek, és ezekre koncentrálják az erőfeszítéseiket. Ezek közül a legismertebb a hatoldalú pillboxok voltak. A bunkerek többsége könnyűgéppuskák számára készült, de voltak melyek 2-6 fontos páncéltörő ágyúknak épültek. A bunkerek mindegyik típusából épült a tengerparton, a belsőbb területeken (a partok mögött) és a Stop Line-okban is.

A németek azonban tudtak bánni a legyőzhetetlennek titulált Maginot-vonallal szemben is, úgy hogy az erődök „szemeit” (a páncélozott megfigyelő kupolákat) megsemmisítették a 88 mm-es Flakokkal. Ennek alapján nehéz elképzelni, hogy a brit kis bunkerekkel nem tudtak volna elbánni.

1941. áprilisában a hazai erők parancsnoksága elhatározta, hogy olyan bunkert tervez, melynek teteje ellenálló a 88-mm Flak lövedékeinek is. Ennek a bunkernek a falai hat láb szélesek voltak. A megépítése ezeknek viszont nem volt egyszerű az elrejtésük vagy álcázásuk pedig egyenesen lehetetlen volt. A bunkerek belső falai mindössze 1-2 láb vastagságúak voltak, amik legfeljebb golyóállóak voltak tekinthető.


Bunker (minden oldalán lőréssel)

Brook meg is jegyezte 1940-ben hogy a 25 mm-es francia Hotchkiss páncéltörő ágyúk is képesek áttörni a bunkerek falát, ezért egyes bunkereket megerősítettek 3,5 láb vastagságúra, és ezeket bombabiztosnak nyilvánították hivatalosan.

A hadsereg ezen kívül aggódott a lángszórók bevetése miatt is, ezért szögesdrót akadályokat emeltek a bunkerek körül, hogy ezeket a fegyvereket a hatótávolságukon kívül tartsák és a közeli lövészárkokból kellő fedezetet tudtak biztosítani a bunkereknek.

A nagyobb bunkerekben Vickers géppuskát, vagy 2 fontos, vagy a 6 fontos Hotchkiss gyorstüzelésű átalakított páncéltörő ágyút rejtettek. (Azonban a páncéltörő ágyúkból Dukerquei evakúació után nagy hiány volt Ironsidenek mindössze 170 db állt rendelkezésre) Azonban jóval több ilyen bunker készült, mint amennyi ágyú rendelkezésre állt. Az volt a vélekedés, hogy veszély esetében a központi raktárból a veszélyeztetett területre szállítják az ágyúkat a már kész bunkerekbe. Sok 6 fontos állásnál azonban csak betonozott alap készült el, és a legénységet nem védte a bunker a repeszek ellen, nyílt tüzelőállások voltak. Ezért ezeknél homokzsákokból emelt fal nyújthatott némi védelmet a tüzéreknek. Más fegyvereket is terveztek harckocsik ellen bevetni, de ezekhez nem készültek bunkerek ilyen a francia 75 mm-es ágyú.

1942-ben azonban leállították a bunkerek építését, mert elhárult a közvetlen invázió veszélye. Probléma volt az addig elkészült bunkereknél a kommunikáció is. A bunkerben lévőkkel harc közben nem épült ki semmilyen kommunikációs eszköz. A felesleges bunkerekből később csalétket készítettek a védelmi rendszerben, máshol fából építetek hasonlókat célból, hogy az ellenség tüzét magukra vonják.

A bunkerek közül számos elhelyezkedés szempontjából találomra épült. A parti bunkerek közül számos csak frontális tüzelésre volt csak alkalmas, oldalazó tűzre. A partoknál épült bunkerek sok esetben bizonytalan talajra épültek és összedőltek, vagy a tengerbe zuhantak még a háború során.


Eltávolítható útblokád

A partoknál homokzsákokból fedezéket emeltek és dróthálóval valamint harckocsi elleni akadályokkal. A harckocsiakadályok formájuk szerint lehettek betonkockák vagy gúlák, valamint vasúti sínek is. Ismertebb nevükön beton „kiütések” (a német sárkányfogak angol népnyelvi változatai). Ezek az akadályok blokkolták a tengerpartokról kivezető utakat és néhány esetben áthúzódtak a potenciális partra szállási zónákon is. 1941-ben ezt továbbfejlesztették és egy sokkal hatékonyabb akadályt kaptak, több sorban létesítetek beton kockákat, melyeket elforgattak bizonyos szöggel a támadási irányhoz képest.

Szögesdrótot végig kiépítettek a partoknál, a gyalogság mozgásának akadályozására. A vízszint alatt állványzat épült készült a partoknál, (elsősorban a kikötőkben) melyekre aknákat helyeztek, hogy a közeledő hajóknál robbanjon. Az állványok 3 m hosszú acélcsövek voltak és gyorsabban lehetett telepíteni, mint más típusú akadályokat. További hasonló akadályokat létesítettek a partoknál is a szárazföldön csövekből. Mivel azonban sosem tesztelték, ezeket az akadályokat, ezért nehéz megmondani, milyen hatékonysággal működtek volna.

Egy tipikus tengerparton végig kiépültek a harckocsi akasztó beton kockák köztük szögesdróttal, a dagályszintnél. A betonkockáktól 10-15 m-re létesült a vascsövekből akadálysor. Bunkerek és harckocsi aknák a partokról kivezető utaknál létesültek, és a partok kulcspontjain.

A partoknál Cornwalltól Doverig lángszórók is telepítésre kerültek melyek gúlékony folyadékkal árasztották el a tengert. Csöveken keresztül a vízre vezettek gyúlékony anyagot, amit aztán be lehetett gyújtani. A potenciális partra szállási partoknál készültek ilyenek. Napalmot használtak és magasabb ponton halmozták fel ezeket.

1940 során parti különítményeket állítottak fel, melyek gránátokkal támadták volna a partra szálló egységeket. Meglévő és szükség ütegeket állítottak fel 4, 6 és 9,2 inches ágyúknak, hogy megakadályozzák a hajók közeledését a partokhoz. A partra szállás esetén ugyanezek az ágyúk lőtték volna a hídfőket is. Első világháborús tarackokat is előhozták, hogy erősítsék a parti védelmet. Churchill elhatározta, hogy gázt is bevet a németek ellen.

A parti védelmének az első világháborúra minden kikötőnél létesült erőd, a második világháború során a két fő ágyú partvédelmi ágyú a 6 és 9,2 inchesek voltak. Az előbbi 14-24,5000 yardra tüzelt az utóbbi 36700 yardra. A parti fényszórók is telepítésre kerültek. A tűzvezetés azonban nem sokat fejlődött a századforduló óta, mely a vizuális megfigyelésen alapul a tüzérségi megfigyelő állásokból. A parti tüzérségi radar bevezetése azonban jelentősen megváltoztatta a helyzetet a háború alatt.

Mindkét fél nehéz tüzérséget is telepített Dover és Calais köré. A 18 inches Bochbuster a 11. szuper nehéz tüzérségi üteg került felállításra válaszul a németek Pas-de Calaisnál lévő ütegére. Ám az üteg kontraproduktív volt, mert amikor tüzet nyitott egy német hajóra válaszul a németek Dovert lőtték.

Az első nehéz parti üteg 2 db 14 inches tengerészeti ágyúból a St. Margaret’s-at-Cliffenél létesült Dovernél 1940. késő nyarán. Winni és Pooh nevekre keresztelték az ütegeket és a tengerészet adta a legénységet hozzá. Csak a Winne kapott ez páncélozott tüzelőállást. 1940-ben számos régi 9,2 inches vasúti ágyú és egy db 18 inches vasúti tarack került még Doverben telepítésre. (Válaszul a németek Calaisban felállított óriás ütegeire.) Ez utóbbi a „Német óriás” névre hallgatott, de ennek sem volt elég nagy a hatótávolsága ahhoz, hogy át tudjon lőni a csatornán.

Ezen felül még három új ütegállás is épült, melyből az egyik 3 db 6 inches ágyúkból állt és a Fan-öbölre nézett, ettől északra volt a Wanstone üteg, mely később létesült. Ez utóbbi 2 db 15 inches Mk1 (Jane és Clem névre keresztelték őket) ágyúkból állt. Eredetileg Szingapúrba tervezték telepíteni őket, de csak 1942. szeptemberére készültek el. (Szingapúr ekkora már a Japánok kezére került.) A Wanstoen ütegtől keltre és a St. Margaret’s-at-Cliffe-i ütegtől délre volt a harmadik üteg, mely 4 db 9,2 inches ágyúból állt (Mk15) és szintén 1942-re készült el.

A tengerészet további három vasúti ágyú legénységét adták Dover és Deal térségében működtek (3 db 13,5 inches ágyú) (Mk5) 1940 végétől 1942-ig. A hadsereg a tengerészet ütegeit kiegészítette Dovernél a Capel és Hougham ütegekkel nyugatra Dovertől, ezeknél 8 inches tengerészeti ágyúk települtek, szintén 1942-től működtek.

A németek a háború elején kihasználták hogy a Temze vagy a Mersey felől közelítve Anglia felé viszonylag csekély légelhárító tűzet kaptak csak és könnyen elérték a kijelölt célpontokat. Ezért a tengerészet felkérte Guy Manusellt, hogy dolgozzon ki egy tervet ennek megakadályozására. Az eredmény a róla elnevezett tengeri erődök megépítése volt.

Az első erődöt 1942. február 11-én telepítették. Az utolsó erődöt a Temzében 1942. augusztus 1.-én telepítették. A következő pont a Mersey védelem volt, a németek légi tevékenysége ekkor már nagyon lehanyatlott. Ezek közelebb épültek a partokhoz és a hadsereg irányítása alá tartoztak. Három további erőd készült még a hadseregnek a Temzén. Ezek bizonyították hatékonyságuk mikor a V1 invázió alatt 30 rakétát lőttek le, valamint radarpontok is voltak egyben. A Mersey torkolatában létesült erődök soha egyelten lövést sem adtak el és le is bontották őket a háború után, de a Temze erődjei megmaradtak és továbbszolgáltak a hidegháború során is.

Készültek a hadsereg számára és a tengerészet számára is. Mindkettőt a tengerészet építette azonban. A fő céljuk az volt, hogy légvédelmi egységek tudják használni megakadályozva a német repülőket az aknarakásban, továbbá a bombázókötelékek szétszórását elősegíteni, melyek London felé mennek. A erődök további célja volt a német E-hajók elriasztása az esetleges támadásoktól a tengerparti várások ellen.

A hadseregnek épült tengeri erődök dobozokra hasonlítottak, mint egy torony,a mi lábakon áll. Az épület maga 2 szintes volt lapos tetővel, melyre az üteget lehetett telepíteni. A torony négy nagy beton lábbal rendelkezett, mely egy beton alapban végződött. Az alsó szint az épületben volt a tisztek részlege, raktárak és latrinák, a felsző szint volt a kaszárnya a legénységnek. A fegyverzet a tetőn helyezkedett el. Hét ilyen objektum alkotott egy komplexumot, és mindegyiket vashíd kötötte össze. A központi épület volt az irányító torony, négy a külsőépületekből 3,7 inches ágyúkkal volt felszerelve és egy további pedig Bofors ágyúval volt felfegyverezve. A fegyverzettel rendelkező tornyok kört formáltak a központ torony körül. Az utolsó torony csak az egyik tüzérségi toronnyal volt összeköttetésben egy híddal és távolabb feküdt, itt a fényszóró települt. A teljes létszáma a helyőrségnek 120 fő volt (a hét toronyban).


Tengeri erőd légvédelmi ágyúkkal felfegyverezve

A tengeri erődök tengerészeti változatát két betonoszlop tartotta, melyek hét szintből álltak és a tenger alján volt az alapzatuk. Ezek a betonoszlopoknál hét szint lőszerraktár két szint raktárak és a négy legalsó szint a legénységi szállások voltak. Mindkét oszlop tetején a generátorok voltak. Miden oszlop (henger) tetején egy 3,7 inches légvédelmi ágyú volt a főfedélzeten, e felett volt egy újabb fedélzet két Boforsnak. A két szint között volt a tisztek szállása a konyha és a latrinák.

A hadseregnek készül erődök Thames bejáratánál épültek további tengerészeti erőd pedig a torkolatban épült meg, mely egy radarvonalat alkotott. Három további hadsereg erőd készült a Mersey torkolatban Liverpool védelmében.

A Humber folyó torkolatát két erőd védte az egyik Bull Sand erőd (1919-as építés) és a Haile Sand erőd (1918-es építés) volt. Mindkettő mind kettő egy homokpadon épült a partoktól nem túl távol. A Bull Sand erőd 4 fb 6 inches Mark VII ágyúval, ismét szolgálatba lépett 1939-ben, de ágyúit lecserélték 4 db 6 inchesre  a Haile Sand erőd lövegeit 1928-ban cserélték le, majd 1939-ben 2 db 12 inches ágyút is kapott, melyeket 1940-bn lecseréltek 2 db 6 inches lövegre. Más Viktoriánus korabeli erődökben a fentiekhez hasonlóan újították meg a fegyverzet a szigeten.

A Stop Line-ok hasonlóan a tengerparti erődítésekhez, a harckocsi támadás megállítására szolgáltak. A GHQ vonal (a központi védelmi vonal), erősen a csatornákra és a természeti tényezők kihasználásával épült ki. Ez egy folyamatos vonal volt, de a bunkerek képezték a főellenállási pontokat. Az északi szektorban a GHQ vonalnál nem került befejezésre. A GHQ vonalon túl számos egyéb Stop Line létesült a GHQ és a partok között, harckocsiakadályokkal.

Vasúti sínekből készül akadályok, betonból készült gúlák. Néhány esetben a hadsereg hidakat épített a harckocsi árkokon hogy a normál közlekedés tudjon zajlani.

Több mint 200 bunker építése 2 fontos páncéltörő ágyúknak és több mint 100 db bunker építése 6 fontos Hotchkiss ágyúnak volt tervbe véve, de ezek közül sok nem épült meg. A bunkerek jelentős része csak a gyalogsági tűznek állt ellen. A kiválasztott és preferált néhány bunkertípusból számos előre elkészített elemekből volt.

A RAF reptereket és eszközöket a németek szintén használhatták volna egy ejtőernyős támadás után, ezért erős védelem alatt álltak beleérve a légvédelmi egységeket is. 1940. nyarától a repterek mellett számot bunker épült a pilótáknak fedezékül és hogy biztosítsák a repterek közelét. 1941-től mikor a rugalmasabb védelem kapott prioritást a főbb repterek kaptak egy Csataközpontot, ami koordinálta a reptér és környékének védelmét. A megközelítési utakkal együtt.

A repülőtereknél 5 fős védelmi bunkerek, óvóhelységek készültek. Ezek voltak a legalapvetőbb típusok néhány speciális 1-2 szintes bunkert nem számítva. Ezen felül közel 200 db Alan-Williams acél torony került megrendelésre. Ezekben a tornyokban Bren vagy Lewis géppuskát lehetett telepíteni, vagy páncéltörő puskát (hasonlóan a német tobrukhoz).

A Pickett-Hamilton erőd volt a legötletesebb az elkészült bunkerek közül, mely hidraulikával vagy manuális erővel volt felszínre emelhető. Viszont sebezhető volt és csak könnyűfegyverzet befogadására volt alkalmas ezért nem terjedt el a RAF-nál.

1942. elején pedig RAF ezredek alakultak, hogy ne függjön a repterek biztosítása a hadseregtől. A háború során a repterek tervezése is változott. A háború előtti elgondolás alapján a hangárok és szállások egy kupacban való építése tilos volt, mert túl könnyű célpont lett volna a bombázóknak, ezért a RAF egységek messze szétszórva helyezkedtek el a repülőtér környékén. A hangárok szintén szétszórásra kerültek.

Mivel egy ellenséges ejtőernyős támadásnak nagy volt az esélye ezért minden füves területet, parkot, sportpályát akadályokkal raktak meg (rudakkal, régi járművekkel, csatorna vezetékekkel) hogy ne lehessen leszállni.

A 1940-es háború stuka támadásai meggyőzték a briteket hogy a könnyű célpontok védelemre szorulnak, mint a rádióadók, erőművel, melyeket könnyű légvédelmi ütegek kezdtek el biztosítani. Ugyanakkor nem volt kellő számú könnyű légvédelmi ágyú. A háború előtt próbáltak olasz Breada légvédelmi ágyúkat vásárolni, de mivel az Olaszország beszállt a háborúba az akció kútba esett. Anglia mindössze 100 db svéd Bofors 40 mm-es ágyúval kezdte meg a háborút, melyből Dunkerqenél még veszettek is jelentős mennyiséget. Ezen kívül a Lewis géppuskát is használták légvédelmi célokra. Az egyetlen 20 mm-es ágyú, ami nagy mennyiségben rendelkezésre állt a Hispano Suiza légvédelmi ágyú volt. Ezek telepítésre is kerültek a repülőterek védelmére.


Légvédelmi fényszóró bunkere a partoknál

1940. nyarán Anglia nehéz légvédelmi ágyúkból 1200 darabbal rendelkezett, mely 7 légvédelmi hadosztályba szerveződött. A légvédelmi hadosztályok száma később 12-re nőtt fel. Rendelkeztek továbbá még 3,7 inches, és 4,5 inches légvédelmi ágyúk is és a háború végén a 5,25 inches ágyú alkalmazásra került. Egy invázió esetében a 3,7 inches ágyúkat harckocsi elhárításra is lehetett volna használni hasonlóan a német 88-as ágyúkhoz. A nehéz légvédelmi ütegek a ballonzárak mellett települtek, melyek a sebezhető pontoknál kerültek felállításra (várok, iparterületek esetében). A ballonok magasabbra kényszerítették a gépeket, ezért a bombákat magasan kellett ledobni, ami csökkentette a bombázások pontosságát. Ugyanakkor az ütegek esti tüzelésének hatékonysága inkább csak morál szempontjából volt érzékelhető, kárt alig tudtak okozni, a radar alkalmazásáig.