Nagy-Britannia védelmi rendszerei 1939-1945


Anglia védelme általános leírás

 

Dacára, hogy 1066 óta nem volt sikeres invázió Anglia ellen a 19. században, mind Napóleon, mind későbbi utóda III. Napóleon foglalkozott az invázió lehetőségével. Végül egyikük terve sem vált valóra, mégis 1904-ben létrehozták a Birodalmi Védelmi Tanácsot, mely tanácsadója volt a miniszterelnöknek a védelmi kérdések tekintetében. Mindazonáltal az elsődleges védelmi vonal a tenger, azaz a haditengerészet volt és maradt is Nagy-Britannia számára. Az első világháború alatt ugyan készültek parti ütegek torpedóvetők, sőt még lövészárkok is, de ezek csak a helyi jellegű védelmet szolgálták.

A második világháború során viszont mikor Nagy-Britannia egyedül maradt Németországgal szemben az invázió tapintható közelségbe kerül. Az országot hat körzetre és a Londoni kerületre tagolták védelmi szempontból. A főellenállási vonal délen volt található (GHQ vonal), mely átszelte az országot Wash-tól a Bristol-csatornáig.         

Ezen felül a lehetséges partra szállási partokat is megerődítették a sziget déli és keleti partján (Cornwalltól Northumberlandig). A déli partok jelentős része meredek sziklás (cliff) volt és ezért nem volt alkalmas partra szállásra, de számos kiváló és nagy kikötő volt található ezeken a partokon. A keleti partokon hasonló volt a kikötők koncentrációja, ugyanakkor kevésbé volt szerencsés invázió szempontjából. További szempont volt a légi fedezet biztosítása. Világos volt, hogy túlságosan északon a németek nem fognak megkísérelni egy inváziót, mert ott már nem tudják biztosítani a szükséges légi támogatást.

Számos első világháborús parti ütegállás és néhány bunker is készült, melyek megmaradtak a második világháború kitörésekor. A két háború között az ütegállásokat modernizálták, de nem jelentős mértékben. 1934-ben újra felfegyverezték az állásokat. A prioritást ekkor már a légierő erősítése kapta és az az irányelv született, hogy a légierő elsősorban kelet és Németország felé készül fel védelemre és nem délre Franciaországgal szemben. A légierő szolgált már ekkor már, mint Anglia első védelmi vonala. 1936-ban elindult a radarállomások építése is, az első állomásokat a Tyne folyótól Southamptonig építették ki. A flotta ekkor már csak a második védelmi vonallá vált és a háború kitörése után a nagy hajók északi kikötőkbe húzódtak, hasonlóan az első világháborúhoz, ám most azért hogy elkerüljék a németek légitámadásait.

1939. végén Kirke tábornok volt a honi védelemért felelős, úgy ítélte meg, hogy Wash és Sussex közötti térség a leginkább veszélyeztetett egy invázióval szemben. 1940. elején Kirke tábornok elsődleges feladatának a kikötők és repülőterek védelmét tekintette egy invázióval szemben. 1940 februárjában egy tervet készítettek a fontos kikötők és laktanyák védelmére Dovernél, ami a legrövidebb átkelési pont volt a csatornán. A terv kitért egy partra szállásra a kikötő ellen, szabotázs különítményekre, melyek a védműveket rombolnák és egy légideszant támadás elhárítására is. Ez volt a Julius Caesar terv, ami egészen a németek 1940-es nyugati hadjáratának végéig érvényben maradt. A németek villámháborús sikerei bebizonyították, hogy a védelemben is új eljárásokra van szükség.

A németek norvégiai ejtőernyős inváziója után, aztán további jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy a németek egy hasonló ejtőernyős akcióját Angliában kivitelezhetetlenné tegyék. Ezért akadályokat emeljenek a vidéken, hogy megakadályozzanak egy vitorlázógép vagy ejtőernyős leszállást. Az utakon, a hidaknál mindenütt védelmi akadályok készültek. Sok útnál olyan sikeresen építették az akadályokat, hogy a brit csapatok mozgását is meggátolták egyben (később ezek eltávolításra kerültek).

1940 nyarán mindenhol megfigyelőállások épültek és éjjel nappal megfigyeltek rajta ellenséges ejtőernyős esetleges bevetését. Közben a sebezhető pontokon, mint távközlési csomópontok erőművek rádióadók folyamatosan őrizet alatt álltak. A távolsági adók szintén erős védelem alatt álltak, nehogy a német kézre kerülve jelzést tudjanak adni. (1940-ben Norvégiában felhasználták a kommunikációs vonalakat  a németek és ezzel komoly zavart okoztak a védelemnek.)

A Sürgősségi Üteg Program keretében 600 db rögtönzött parti ütegállás (betonozott) készült, hogy megvédje a partokat. A legfontosabb ezek közül a négy ágyús ütegállások voltak (6 inches ágyúkkal). A régi első világháborús ütegállások azonban csupán nyílt állások voltak (nem volt tetejük). A legnagyobb rendszeresített partvédő ágyúk azonban csak 9,2 inchesek voltak. 1940 nyarán Falmouth, Plymouth, Portland, Portsmouth, Newhaven és Dover kikötőit erősítették meg ilyen ütegekkel, melyek a déli partok támpontjainak számítottak. Több mint 40 ilyen üteg épült, ezekben a kikötőkben. 1940. végére több mint 150 sürgősségi ütegállás készült el.

A Dinamó hadművelet során 1940. május 26. és június 4. között a brit katonákat és még 100.000 franciát evakuáltak Dukerqeből, ugyanakkor közel 500 tankot, 40.000 egyéb járművet, 400 páncéltörő ágyút, és 1000 nehéz tüzérségi löveget vesztettek, a teljes lőszerkészlettel együtt. Ezeknek az eszközöknek a pótlás sok időt vett igénybe. Ráadásul a német bombázok, immár könnyen elérték a norvég és francia bázisokról a szigetet.

1940. május 14-én a Franciaország veresége küszöbén azért, hogy a német ejtőernyős csapatok támadását feltartsák, miközben folyik a hadsereg újrafegyverzése felállításra került a Helyi Önkéntes Védelem. Ehhez közel 250.000 fő csatlakozott, melyet Churchill utasítására Honi Gárdának keresztelték át. Az önkénteseknél hiány volt egyenruhában, fegyverben (saját tartású vadászfegyvereik voltak csak kezdetben). Elsődleges feladatuk az ejtőernyősök leszállásának és mozgásának megfigyelése és jelentése volt. Lovas különítményeket állítottak fel, melyek az ország elhagyatottabb vidékein járőröztek az ejtőernyősök felfedezésére (pl. a walesi határnál vagy Dartmoornál). 1940. késő nyarára a honi gárda létszáma már közel 1 millió fő volt.


A Honi Gárda egysége járőr során

            1940. május 27-én Irondise tábornok váltotta Kirke tábornokot a posztján. Elkeserítő volt ekkor a helyzet közel 400 km hosszú partra szállásra alkalmas partszakasz kellett volna megvédeni, melyhez mindössze egy gyengén és egy teljesen még nem fel szerelt páncélos hadosztály és 15 újonc gyalogos hadosztály állt rendelkezésre. A hadosztályok az ütközetlétszám felével és az állománytábla alapján előírt tüzérség 1/6-ával rendelkeztek csupán. A potenciális frontvonal közel kétszer olyan hosszú volt, mint a franciaországi hadjárat során mikor 80 francia és brit hadosztály állt a németekkel szemben és a Maginot-vonal erődjeivel egyetemben. (Pl. Az 1. londoli hadosztály a partvonal 70 mérföldjét védte és mindössze 23 tábori lövege, valamint egyetlen páncéltörő ágyúja sem volt, ahogy közepes géppuskájuk sem és csak csekély számú páncéltörő puska állt rendelkezésére.)

Ironside jelentette az állapotokat a háborús kabinetnek és hozzáláttak a legnagyobb védelmi munkálatokba az ország fennállása óta. Statikus védelmi terv került kidolgozásra, mivel a mobilitást teljesen lehetetlen elvárás volt a csapatoktól Dunkerqei veszteségek miatt. A terv az volt, hogy az ellenséget lehetőleg a partokon kell megállítani. Amennyiben itt áttörnek akkor a támadó csapatok élei összetorlódnak majd a Stop line-oknál. Mikor egy támadó éket sikerül ilyenkor megállítani egy ilyen vonalnál a brit tartalékok azonnal egy ellentámadást indítottak volna valamilyen irányból a támadók száranyai ellen. A fontos közlekedési központokat pedig tankelhárító szigeteknek alakítottak ki. (A varsói harcok tanulsága alapjáén, ahol a németek számos tankot vesztettek Varsóban 1939-ben.).

Ironside védelmi rendszerében sok száz kilométer harckocsi árkot ástak, ahol a természetes környezet (csatornák) nem voltak alkalmasak a harckocsik elleni védelemre. Továbbá több száz bunker is építettek, mint főellenállási pontok. A tengerpartokon pedig harckocsi akadályok, parti védművek és szögesdrót került kiépítésre.

Minden lehetséges leszállóhelyet akadályokkal tűzdeltek meg, a repülőtereket védelmét pedig megerősítették. Az ország közepén épült ki a GHQ Stop line, mely Londont és a középső iparvidéket hivatott volt megvédeni és a legerősebb védelmet kapta. Más Stop line-ok egy-egy várost, vagy megközelítési irányt védtek. Liverpool és London más nagyobb városokkal egyetemben belső védelmi vonalakkal is rendelkezetek.

Ironside bizalma a lineáris védelmi vonalakban az első világháborús tapasztalatin alapult, mikor sikerült a németeket ezzel a módon megállítani. Most azonban egy új háborúban a gyorsan mozgó német páncélos ékek mozgását akarta ily módon megtörni.

A németek esetleges diverzáns akcióit sem lehetett kizárni, ráadásul Írország semlegessége is bizonytalan volt. Ezért Wales egy inváziója a fő német invázió előfutára lehetett volna. Az ellenség megzavarására ezért minden vasútállomáson a feliratokat és minden útjelző táblát eltávolítottak, ami nagyon nehézzé tette a közlekedést Angliában a háború alatt, mely intézkedések mindvégig érvényben maradtak. A magán kézben lévő üzemanyagkészleteket megsemmisítették és a magán gépjárműveket mozgásképtelenné tették, nehogy a németek fel tudják használni, ahogy az Franciaországban megtörtént.

Churchill 1940. július 19-én elrendelte Ironside nyugdíjazását és Alan Brookot tábornokot nevezte ki utódjául. Churchill elégedetlen volt a tábornokai teljesítményével és egy új embert akart pozícióba ültetni, akinek van tapasztalata a modern hadviselésről.

Brook egy sokkal rugalmasabb védelemben hitt, ezért változtatott a korábbi védelmi taktikán. Az ellentámadáson alapuló offenzívabb és a mélységben tagozódó védelmet támogatta, melyet helyi harckocsi elleni védelmi szigetek létrehozásával ért el. Churchill azonban ragaszkodott a partok védelméhez és egy erős központi tartalék létrehozásához, mert úgy vélte a németek széles fronton fognak támadni. Brook azonban meggyőzte Churchillt, hogy a partok mögött is erős tartalékot kell létre hozni, viszont nem állt megfelelő képzettségű csapat a rendelkezésére. A csekély számú rendelkezésre álló páncéltörő ágyút pedig a partoknál telepítette.

1941. július 9-én Churchill kijelentette, hogy akkora a hiány a csapatokban hogy a partok és szigetek egyes részein egyszerűen nem jut ember helyőrségnek. Továbbá sürgős szükség lett volna 6 hadosztálynyi tartalékra is, mely szintén nem állt rendelkezésre. A GHQ vonalnál a tartalékot mindössze a 2. páncéloshadosztály, néhány összekapart csapattöredék és kiképzés alatt lévő csoportok alkották. A hadsereg Dunkerquenél oly mértékben elvesztette a gépjárműit, hogy buszokat és civil járműveket kellett rekvirálnia a hadseregnek, hogy mobilitást tudják biztosítani egy ellentámadáshoz.

A bunkerek építése ugyanakkor lelassult a védelmi taktika változásával. Egy másik probléma a nyersanyaghiány volt, ami szintén késleltette az építéseket. Ennek ellenére 1941-ben is folytak a munkák a Stop line-oknál és a bunkereken.

Egyre több csapatnál fejeződött be a kiképzés és lehetett felhasználni. A csapatok elhelyezése azonban továbbra sem volt szerencsés. A Stop line-ok mentén és csak a gyalogsági tűz ellen védelmet nyújtó bunkerekben való elhelyezésük nem volt optimális. Ráadásul továbbra sem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű csapat az összes Stop Line megszállásához. Éppen ezért a Honi Gárda vette át a helyi közösségekben a védelmi rendszer felügyeltét és biztosítását, tehermentesítve ezzel a hadsereget.

A Honi Gárda azonban mindig csak a helyi terület védelmét biztosította és nem volt mobil ezért kölcsönös támogatásra képes védelmi állások jöttek létre a statikus védelem jegyében. A hadsereg eszközeinek elvesztésével egy sikeres ellentámadás végrehajtásához idő kellett, amit csak a védelem tudott elérni, hogy területet adott fel fokozatosan. Az időnyerésre pedig a védelmi szigetek voltak alkalmasak, melyben tankgyilkos zónákat létesítettek itt a Gárda a saját páncéltörő eszközeit vetette be (Molotov-koktélok, gránátok stb.). Ezeknél a helyeknél a Gárdának kiadták parancsba, hogy az utolsó emberig az utolsó töltényig harcolniuk kell.

Ez a védelmi elgondolás azon alapult, hogy a tankok és gyalogság ugyan meg tudja kerülni ezeket a közlekedési és egyben védelmi csomópontokat, de a tüzérségnek és az utánpótlásnak szüksége van az úthálózatra. A villámháborúhoz a sebesség elengedhetetlen. Amíg a Gárda tudja tartani a csomópontokat, hidakat és főbb utakat, addig az ellenségnek időt kell áldoznia új utak kiépítésére átkelők létesítésére. További elképzelés volt hogy beépített terület nem kedvez a harckocsiknak a Varsói példa alapján, ahol 1939-ben sok német tank semmisült meg. (A 120 bevetett harckocsikból 57 tankot vesztettek akkor a németek.)

A kezdeti kétségek után ezzel letisztult a Honi Gárda szerepe, mely a légi megfigyelés és jelentés volt, és a helyi települések védelme. Ezen kívül kis felderítő egységeket küldtek a vidékre, hogy az esetleg kis létszámú ellenséges beszivárgó csapatokat megsemmisítsék. A Honi Gárda számos úttorlaszt emelt, hogy blokkolják egy ellenséges támadásnál ennek használhatóságát. A blokádokat rendőrök felügyelték és igazoltatták az ott áthaladókat. Számos barikádot azonban hamarosan eltávolítanak, mert a hadsereg mozgását is akadályozta.

A Honi Gárda első egyenruhája egy LDV karszalag volt. A standard fegyverzet a sima vadászpuska volt, ami 50 yardig lőtt el, és egészen 1944-ig ez maradt a fegyverzet, mely a gárda tagjainak tulajdona volt. Más fegyverek pl. Kanadából jöttek, mint a Ross puska, azonban alig öt tár lőszer jutott fejenként a meglévő fegyverekre a Gárdában. Később az USA hadba lépéséven a standard fegyver az US .30 inches M1917 Enfield puska lett, P17 néven vált ismertté. 1942-ben pedig nagyobb számú Thompson gépkarabély is került a Honi Gárdához egy csereüzlettel. Ezen kívül Lewis és Browning géppuskák és közepes géppuskák is rendelkezésre álltak kis számban.

A háború közepén a Gárda kapott a hadseregtől kiselejtezett 2 fontos páncéltörő ágyúkat. Ezek hatásosak volt nem páncélozott járművek ellen, de nem voltak használhatóak a tankok ellen. A Gárdának volt kis számú harckocsi aknája és Hawkins gránátjai is, melyet csomagba kötve használtak tankok ellen is. Továbbá primitív lángszórókat is használtak egyes barikádoknál. A gárda felfegyverzése lassan haladt azonban és egész elképesztő fegyvereket is használtak ilyen volt a dárda, mely végére egy első világháborús bajonettet szereltek. (Habár a Honi Gárdát sose vetették harcba, mégis a háború alatt 2500 főt vesztett balesetekben.)