Berlin Flaktornyok - korabeli visszaemlékezések


Hannau Rittau egy tüzér volt a berlini állatkertnél a flak toronyban Berlin ostrománál, felkészült rá hogy mindent megtesz a városért ahol született, de egyben tisztában volt azzal is, hogy a helyzet reménytelen:

Pontosan láttuk mi történik az oroszok egyre közelebb és közelebb jutottak Berlinhez, miközben már a tüzérségükkel lőtték a várost. Ekkor mondtunk azt: „Ez a vég.” Ugyanakkor Berlinben születtem és itt nőttem fel, és meg kellett védeni otthonunkat, ahogy a hazánkat is. Ez az amit megpróbáltunk.

 Szerencsés voltam, hogy az állatkerti flaktoronyba osztottak be. Az első szinten volt egy kórház a hadsereg és a légierő számára. Az ostrom végére már minden szinten voltak civil és katona sérültek. Szerintem legalább 3000 ember lehetett a toronyban. A munkám az volt, hogy a sebesülteket kivigyem a toronyból, így egyszerű volt számomra a toronyban tartózkodni.
A torony két nap és két éjjel az oroszok folyamatos támadása alá került. A torony fala adta biztonság ellenére Rittau és a többi bent tartózkodó számára ez félelmetes élmény volt:
Az oroszok a tornyot lőtték folyamatosan. A falon felrobbanó lövedékek hangja borzalmas volt. A fal megrázkódott minden alkalommal, viszont egyszer sem tudták átütni a falat a lövedékek, mert olyan vastag volt.

Ennek ellenére május 2-án reggeli 1 órakor a torony megadta magát. Azt az utasítást kaptuk, hogy mindenki maradjon a helyén. Az első emlékem amire visszaemlékszem, hogy kinyílt az ajtó és egy orosz harckocsi vezető jelent meg, ezt mondva: „Mindenki meghalt? Mindenki meghalt, igen? Ne féljenek, az orosz katonák jók! A rossz dolgok amiket hallottak róluk csak propaganda.”
Ezt követően pedig távozott. Ez volt az első kapcsolatunk az oroszokkal. Pár órával később az oroszok visszatértek és körbenéztek. A sebesült katonák a földön feküdtek, nem voltak ágyak, egy takarón feküdtek a kemény padlón.

Az oroszok pedig elkezdték elszedni az óráikat, ahogy mindenki másét is. Nagyon érdekelték őket az óráink. Közben mi a sebesültekkel foglalkoztunk. Élelmiszerből volt elegendő számunkra, mivel a tornyokban egész Berlin számára szükséges élelmiszert halmoztak fel.
Bár az oroszok nem tűntek különösebben veszélyesnek vagy durvának Rittau mégis elhatározta, hogy megszökik a toronyból:

Megpróbáltam kijutni a toronyból, mert sosem kaptunk friss levegőt és nem láttál napfényt bent a toronyban. Az elsző szinten voltam. Lementem a földszintre és csak egy orosz őr posztolt lent. Adtam neki egy cigarettát, amivel leköteleztem. A kórháziak fehér ruháját viseltem, így látta hogy a kórházi csapat tagja vagyok. Körbenéztem és visszamentem a toronyba. A következő két napban mindenféle váratlan listákkal álltak elő az oroszok.
Az oroszok körbejártak és kérdeztek: „Hogy hívnak?”, „Mi a foglalkozásod?” „Mi volt az utolsó alakulatod?” Gondoltam, a dolgok kezdenek egyre veszélyesebbé válni, haza kell jutnom.

Ekkor már 1945. május 6-át írtunk. Az orosz őr az ajtóban annyira megszokott már időközben, hogy észre sem vette amint távozom onnan. Egyszerű volt. Egyenruhát viseltem, de eltávolítottam minden jelzést róla. Rávettem a fehér kórházi ruhámat, lementem a földszintre és kisétáltam az ajtón.

Természetesen ezt követően próbáltam elkerülni minden orosz katonát aki megkérdezheti „Hol az engedélyem?” vagy bármi egyebet. De sikerül hazajutnom. Dacára, hogy a szüleim háza közel volt Berlinhez, csak május 7-én este 10-re értem haza. A hosszú gyalogsás sokáig tartott, hogy elkerüljem az oroszokat is egyben akiket láttam. Mikor megláttam őket elrejtőztem és vártam amíg elmennek.


Ulf Ollech, korábbi Luftwaffe katona, sokkal veszélyesebb szerepben volt, mint Rittau. Egy légvédelmi ütegnél volt segéd Berlin körül. A Volkssturm emberei szintén ott szolgáltak. Ez utóbbiak a Hitlerjugend tagjaiból és a 65 év feletti idősekből állt, akiket kiképeztek a panzerfaust használatára. Ez egy páncéltörő fegyver volt, ami igen veszélyes volt 33 yard távolságból. A berlini csatában ilyen különítmények vadásztak orosz tanokra és olyan sokat kilőttek belőlünk, hogy szó szerint az utcákon már akadályozták az oroszok előrenyomulását.
Mindössze 17 voltam, mikor élő emberekre kellett lőnöm, hogy megvédjem a saját életem. Tüzérségre kaptunk kiképzést, és Berlin egyik fő közlekedési útja mentén állomásoztunk a Prenzlauer Alle-n. Reggel 7-kor kezdődött a munka, tüzérségi kiképzés. Később áthelyeztek minket ÉK-re a Bernau keleti szélére. Felállítottuk állásunkat, de még aznap este egy Malchow nevű helyre lettünk tovább vezényelve. Ez egy mező volt, ahol egy út elhaladt Berlin felé Weissensee közelében.

A folytatás, visszavonulás, visszavonulás volt és a végén egy flaktoronyban kötöttünk ki. A torony meglepően komfortos volt. Az élelmezés is jó volt – ott ettem életem legjobb borsólevesét – mindegyikünknek volt saját padja ahol alhatott, és minden első osztályú volt. Négy órát őrt kellett állni kint és utána két órát pihenhettünk bent. Az oroszok először a harckocsijaikkal kezdték el lőni a tornyot. Lehetett hallani őket. A lövedékek kopp-kopp hangot adtak a falon, mintha csak valaki kopogtatna egy ajtót. Ez azonban nem volt elég az oroszoknak ezért hoztak néhány 15 cm-es tarackot. Ezek már apró lyukakat tudtak ütni a falon. A toronyban voltak ablakok is amiket hatalmas nehéz acél ajtók zártak le. Sok tonnát nyomhattak ezek az ajtók. Az oroszok pedig eltalálták az egyik felső zsanérját. Az ajtó nagy robajjal és lezuhant, ezt leszámítva azonban a torony egyáltalán nem sérült az ostrom során.
Az oroszok később hoztak egy könnyű tüzér üteget. Közben volt egy éjszakai harckocsi támadás. Mi a környező árkokban voltunk szétosztva. Mi még sose tapasztaltunk meg éjszakai harckocsi támadást korábban, és ez volt a legborzasztóbb élményem, támadtak, mi fedezékből harcoltunk és visszavertük őket. Következő reggel láttuk az orosz holttesteket az árkok szélén heverni.

Némelyiket a géppuska félbeszakított. Mikor április 30-a elérkezett megtudtuk, hogy Hitler és a felesége öngyilkosok lettek. A további ellenállás a toronyban értelmetlen volt, május 2-án megadtuk magunkat.


Bob Carruthers: Servants of Evil, page 212-216