Óvóhelyépítés az 50-es években

A légoltalom területén is egyre sokasodtak a teendők. A feladatok bővülése és újabb szempontok felmerülése követekeztében az e kérdéseket vizsgáló csoport 1950 márciusától megnövekedett feladatkörrel. Légoltalmi műszaki bizottsággá alakult át. A bizottságnak katonai és polgári tagjai is voltak.

A légoltalmi követelmények alapján került sor 1950 júliusában az üzemek és a városok sorolására. A belügyminiszter által összehívott .Tárcaközi Bizottság. (Nehézipari, Könnyűipari, Közlekedésügyi, Építésügyi Minisztérium, HM, Országos Tervhivatal, BM VI. főosztálya) végezte el az üzemek sorolását. Az üzemek sorolásánál figyelembe vették a gyártási profilt, a létesítmény fekvését, érzékenységét a légitámadással szemben, a nagyságát és a benne dolgozók számát. Az I. kategóriába sorolták a pótolhatatlan hadianyagot gyártókat, a II. kategóriába tartoztak a kisebb jelentőségű és csak részben hadianyagot gyártók, valamint a lakosság ellátása szempontjából döntő üzemek, a III-ba pedig azok az üzemek, amelyeket az első kettőbe nem soroltak be.

Az I. kategóriába 112 üzemet soroltak: 83 nehézipari [Rákosi Művek (Csepel), Magyar Acélárugyár (Bp.), Kábelgyár (Bp.), Egyesült Izzó (Bp.), Ajkai Erőmű, Diósgyőri Erőmű, Magyar Vagon és Gépgyár (Győr), Péti Nitrogénművek, Tatabányai Erőmű stb...], 20 könnyűipari [Magyar Posztógyár NV. (Csepel), Ferencvárosi Malom NV., Szolnoki Papírgyár stb...] és 9, a Közlekedési Minisztérium területéhez tartozó üzemet [Miskolci Járműjavító NV. (Nyírbogdány), Szombathelyi Járműjavító NV. stb.].

A II. kategóriába 184 üzemet soroltak: 67 nehézipari, 103 könnyűipari és 14 Közlekedési Minisztérium  erületéhez tartozó üzemet. A fennmaradó többi üzemet a bizottság a III. kategóriába csoportosította. A városok sorolásánál figyelembe vették az ipari és a katonai (laktanyák, honvédségi objektumok) szempontokat, a település határhoz való közelségét, beépítettségét, a lakosság számát és más tényezőket. Az 1951 augusztusában elkészült okmány a városokat három kategóriába osztotta. Az első csoporthoz 22 város [Budapest, Miskolc, Ózd, Győr, Szeged, Szolnok, Debrecen, Veszprém, Szombathely, Székesfehérvár, Nagykanizsa, Sopron, Pécs, Salgótarján, Dunapentele (Sztálinváros), Nyíregyháza, Tatabánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Békéscsaba, Kiskunfélegyháza, Pápa], a másodikhoz szintén 22, a harmadikhoz pedig 12 város tartozott.

Számvetések készültek a lakosság egyes városokból történő kitelepítésére. Az összesített adatok alapján ez a városok lakóinak 20 %-át érintette volna. Kitelepítették volna a 14 éven aluli gyermekeket, a 65 éven felüli nem dolgozó férfiakat és az 55 éven felüli nem dolgozó nőket. A 22 legfontosabb városból 543 000 személy kitelepítésével számoltak.

A légoltalom területén jelentkező feladatok élén álltak az atombombákkal mért csapások hatásmechanizmusának elemzése, valamint az ezzel összefüggő komplex rendszabályok kidolgozása.

Az atombomba elleni védekezés. tárgyában készült okmány részletesen vizsgálta a robbanás során keletkezett különböző sugárzások és egyéb károsító tényezők hatását az emberei szervezetre, az ivóvízre, az egyes élelmiszerekre, a gyógyszerekre, a növényzetre stb. A vizsgálódások alapján az atomcsapásokkal elsősorban a sűrűn telepített ipari és katonai értékű objektumok körzetében számoltak. Ezekből kiindulva az országot a veszélyeztetettség szempontjából 9 légó főkörzetre és 2 másodrendű fontosságú légó körzetre osztották. Kidolgozták a légó vezető szervek, a figyelő és jelző őrsök, a mentőállomások és a körzeti segélyhelyek alkalmazásának elveit, feladatait.

A belügyminiszter által összehívott tárcaközi bizottság az üzemek és a városok sorolása után elkészítette számvetéseit a bombabiztos óvóhelyek létesítésére. Az I. kategóriába sorolt üzemegységek részére 1000 fős befogadású 2,5 m falvastagságú vasbeton bunkerek terveit készítették el. Egy ilyen óvóhely megépítéséhez 4800 m³ beton, 144 t betonacél kellett; az építési költség a berendezési anyagokkal együtt 1,7 millió forintba került. Az I. kategóriába sorolt ipari létesítmények közül 1951-ben 34 üzemben terveztek építeni (BGS típusú) óvóhelyet 70,1 millió forint értékben, 1952-ben további 21 üzemnél 43,56 millió forinttal számoltak.30 Így abban a két évben csupán BGS típusú óvóhelyek megépítéséhez 113,66 millió forintot használtak fel.

Az állami vezetés óvóhelyszükségletét is felmérték. A sziklaóvóhelyek építési költségét a hagyományos védelmi létesítmények kétszeresére tették. Az egyes főhatóságok31 számára szükséges szobaszámot a minimális és maximális igények figyelembevételével állapították meg. A minimális változat alapján 1300, a maximális

igény alapján pedig 2150 szobával számoltak. Az építési költségek az első variációban 200 millió Ft-ot, a második esetben pedig 350 millió Ft-ot tettek ki. Az igények minimális leszorításakor például a Miniszterelnökség: 20, a Honvédelmi Minisztérium 200, az Országos Pártközpont 100, az Államvédelmi Hatóság 100, az Országos Tervhivatal 50 szobával rendelkezett.

Az új ipari létesítmények építését és a meglévők átépítését (bővítését) szintén csak a légoltalmi követelmények betartásával lehetett végezni. Az ipartelepek kijelölésénél is együttes honvédelmi, gazdasági és tűzrendészeti szempontok voltak a mérvadók. Új ipari bázisok létesítésénél a laza beépítési módot, az ipartelepek osztályozását, az utak kijelölését és az óvóhelyek biztosítását a leglényegesebb feladatok közé sorolták.

Az óvóhelyek építését azonban nemcsak az ipari létesítményeknél kezdték el. Írásos dokumentáció készült az újonnan épülő és a romjaiból felépülő lakóházak légoltalmi védőlétesítményeinek kialakításáról is.

Az indokolatlanul nagymérvű légoltalmi beruházásokat a jelentős költségek, a kivitelező kapacitás és az építőanyagok nem kellő biztosítottsága és más tényezők miatt nem tudták megvalósítani, az építkezések során a betervezettektől messze elmaradtak.