Mindennapok egy Flaktoronyban (Hamburg 1944-45)

Hamburg-Wilhelmsburgban az egyik légvédelmi torony tetején lévő 128 mm-es löveg kezelése várt ránk, mint feladat, a monschaui főiskola diákjaira, mely a háborús szereplésünk harmadik és egyben utolsó etapja volt.
Az utolsó ütközet! 1944. november 14-én érkeztünk meg Hamburgba. Mint kisfiú itt nőttem fel a városban és jól ismertem a környéket. Micsoda kilátás nyílt a toronyból Hamburgra. A Binnenalster álcázó hálóval volt takarva, a főpályaudvar szintén álcázva volt és az Außenalster felett egy álhíd épült, melyet szintén álcáztak. Azonban a britek 1943-ban már lecsaptak a városra és borzalmas tragédiát hoztak rá, ez volt a 70. légiriadó, mely a Gomorra küldetés nevet viselte. 48.000 hamburgi lakos vesztette az életét a támadásban és 125.000 fő sérült meg a hivatalos statisztika szerint.
Mi a Rothenbaumchaussee-nél gyűltünk össze egy nyílt téren, mely a Luftwaffe központja volt akkoriban, ma viszont mint tenisztornák színhelye ismert. A csoportunk egy részét a Flak tornyokba osztották be Wilhelmsburgban. Ez egyben az én titkos vágyam is volt, ami most teljesült. K1-es pozícióba kerültek, ami azt jelentette, hogy az ágyú egyik kezelője lettem.
Ez a pozíció részben technikai tudást követelt meg és érzékeny kézmunkát, hogy egyensúlyban lehessen tartani a kettős mutatót, melyből az egyik az elérni kívánt a másik az aktuális értéket mutatta, valamint az ágyú forgási sebességét mutató mutatót is. Az egyik kezelő egy fémszékben ült, olyanban mint, ami a traktorokon van, előtte a nagy kézi kerekek, mögötte a mutatók. A kézi kerekekkel lehetett a löveg forgását biztosítani, amit a K2-es pozíciójú légvédelmi tüzér biztosított, hogy célra tekerte a löveget. Külön kényelem volt számunkra a 88 mm-es lövegekhez képest, hogy itt nem kézi erővel kellett forgatni a löveget, hanem motorok mozgatták azokat.
Hamburgban folytatódott a korábban már gyakorolt légvédelmi feladatunk. Teljes légvédelmi riadó volt minden éjjel 8 után, mikor egyik riadó a másik után következett. A bombázok Berlin felé az Elba torkolata felöl közelítettek és a folyó mentén haladtak célpontjuk felé. Mindezek mellett a hamburgi kikötő, az olajtartályok és finomítok a hamburgi kerületekben és Wilhelmsbugban állandó célpontjai voltak a légitámadásoknak. Ezek pokoli csaták voltak, de egyet érezni lehetett mindenki magát védi. Nagyon más csatakörülmények között voltunk, mint korábban a 128 mm-es lövegek lőszerét, amit használtunk közvetlenül a gyárakból kaptuk, ahol rabszolga munkaerőt alkalmaztak, valamint hadifoglyokat is, akik gyakran követtek el szabotázst a termelés során, úgy hogy a hajtótöltetet vagy a robbanóanyag meggyulladt mikor tüzelésre került volna a sor. Jó esetben csak a csövet szakította szét, rossz esetben felrobbant a cső is. Az egyik légiriadó során megtaláltunk a cafatokká tépett lövegcsövünket 100 m-re a toronytól, mely úgy nézett ki, mint egy meghámozott banán. A légiriadó sűrűjében nem vettük észre, hogy csak a lövegcső törzsével tüzelünk már. A tűzgyorsaságunk egyébként hatalmas volt, 7 lövés percenként minden lövegnél, ami 4000 lövést jelentett óránként.
Voltak tartalék lövegcsövek az alagsorban, de csak daruval lehetett a tetőre felvinni azt és azt a helyére tenni. Mivel ez meglehetősen sok időt vett igénybe, egy ideig nem voltunk harcban. A toronyban tartózkodásom alatt sokszor kellett lövegcsövet cserélni. A lövegcsövek kapcsán egyik barátom Kurt az alábbi incidensre emlékezett vissza: „Az utolsó ütegünknél a Ruhrnál, megtapasztaltunk egy igazi lövegcső robbanást, mely igazán emlékezetes maradt számunkra. A robbanás a lövegzár közvetlen közelében történt. Mikor a lövedék felrobbant a csőben, a lövedék repeszei és a cső darabjai szálltak szét, egyik másik 50x20x10 cm nagyságú is volt a szétrepülő darabok közül. Az egyik szétrepülő repesz a környező lőszerbunkerek egyikét is eltalálta. A hanghatást leszámítva viszont, senki sem sérült meg a robbanásban.”
Az állandó légvédelmi riadók és készültségek lehetetlenné tették, hogy a személyzetet tanítson minket. Hamburgban több figyelem kellett a tanulásnál, mint főiskolás korunkban tanusítottunk. Lelkesek voltunk, és a munkatársainknak engedelmeskedünk. A meglévők többségüket, mint szerelőket alkalmazták a Blohm & Voß hajógyárban és mint gyakorlott munkaerő és civil műszaki tapasztalattal rendelkeztek, ezért nagyon csodáltuk is őket, mi diákok. Szabad hétvégéken, úgy öltöztek, mint egy igazi lord és lányok társaságában voltak. Irigylésre méltóak voltak! Mi, akik ottmaradtunk, a bunkerben elhoztuk a régi gramofónjukat és a Roter Mohn-t hallhattuk rajta.
A wilhelmsburgi flaktornyok az utolsók között épültek a bécsi auereberg parkban lévővel egyetemben, melyben még figyeltek arra, hogy a lövegszemélyzet biztonságban legyen. A legénység egy megerősített vasbeton tetővel volt védve, a visszahulló repeszek elől.
A légvédelmi tornyok ütegei, mint amilyen Wilhelmsburgban is volt, két toronyból állt. A lőtorony, mely négyzet alapú épület volt megerősített betonból készült mindegyik oldalán 47 m széles és 43 m magasra épült. Belül nyolc plusz egy szint került kialakításra, mely a környező lakosságnak biztosított óvóhelyet. Légvédelmi riadó esetében a környező lakosság tudott ide menekülni, mint nyilvános óvóhelyre. Az alsó három szint nekik volt fenntartva. A mi szállásunk a nyolcadik szinten volt közvetlenül a lőállások alatt. A torony minden sarkában volt egy ikerlöveg egy kör alakú kiálláson. Körülötte pedig lőszerraktárak helyezkedtek el. Egy-egy ikerlövegnek 21 fős személyzete volt. A hetedik szinten szintén volt az épületen körbefutó párkány, ide légvédelmi gépágyúkat terveztek telepíteni, de ott tartózkodásom alatt nem kerültek telepítésre.
A másik torony a légvédelmi irányító torony volt, mely keskenyebb volt, mint a lőtorony és egy FuMG radart valamint egy B1-et szolgált ki (ez utóbbi normál lőtávolságú célravezetéshez). Kurt barátomat ebben a toronyba osztották be. A földszinten mindkét toronyban, melyek 160 m-re voltak egymástól helyezkedett el az étkezde, borbély, javítóműhely és más helységek.
Wilhelmsburg, mely délre fekszik Hamburgtól, meglehetősen távol esik a mai városközponttól, ami a kikötő és az Alster. A második légvédelmi torony St. Pauli kerületben létesült (Feldstraße), a Reeperbahn közvetlen közelében, mely környék a korabeli feketepiac központja is volt, különösen a Talstraße. Azok, akik ebben a toronyban teljesítettek szolgálatot, élvezhették a St. Pauli városközpont közelségét.
Egy nap egy teherautóról konyakot pakoltak le a tornyunknál, ahova a biztonságos raktározás miatt szállították. Ezt egyébként egy ünnepségre akarták felhasználni, melyre csak a Luftwaffe személyzetnek hivatalos. A rekeszeket a liftben szállították fel. Viszont kiderült, hogy a légvédelmi tüzérek nagy körültekintéssel követték a raktározási feladatot és egy rekeszeket kitettek az egyik szinten. A ládát rögtön fel is bontottuk és a benne lévő üvegeket szétosztottuk egymás között. A legalsóbb szinten 30 rekeszt pakoltak be a liftbe, de a felsőbb szintem már csak 29-et számoltak össze, azonban vártak még a 30. rekeszre türelmesen. Azt gyanították, hogy valahol kipakolták menet közben, de ezalatt a rekesznek teljesen nyoma veszett.
Egyik az idősebb tüzérek közül, akik a torony körüli ütegekben szolgált, cvilben téglarakó volt. Az egyik srác meggyőzte, hogy építsen egy betontetőt a wc fölé, hogy megakadályozzák azt, hogy ha valaki a wc-n ül és légvédelmi riadó van, akkor a visszahulló repeszek megsebesítsék. Azt mondták neki, hogy kitüntetésre fogják felterjeszteni az előrelátása miatt. Az öreg fel is építette a tetőt, mely 3,5 vastagságúra készült. A bolond hitt is az ígéretünkben a parancsnoka pedig jól leordította később.
A szállásunk a nyolcadik szinten volt, a legfelső emeleten a toronyban. Mindegyik helyiségben 6-8 fő fért el. Egy véletlen szerencse következtében azonban a szobánkban egy alig észrevehető ajtó is volt. Ezt azonban csak a szobatársak és a legmegbízhatóbb bajtársaink ismerték. Az ajtó ugyanis szabad kijárást biztosított, mely egy aknába vezetett ahol kábelek és csövek vezettek. Ez a négyzet alakú akna volt, melyben a falba építve egy létra is volt az ajtóval szemközt. A létra a legfelső szinttől a legalsóig vezetett. Ezt a kijáratot arra használtuk, hogy egy kis szünetet iktassunk be a szigorú katonai napirendünkbe, amikor már nem volt hivatalos kimenőnk, amit a lépcsőházban lévő őröknek felmutathattunk volna, lemásztunk a földszintig. A földszinten, pedig senki sem kért igazolást amióta a civilek számára is megnyitották a tornyot, mint óvóhelyet légvédelmi riadó során.
A tornyot környező területet kedveltük, magunkkal vittünk ezekre a kiruccanásokra nem kiporciózott élelmet is, mint műmézt és heringsalátát és közben a barátnőinkkel találkoztunk…, ugyanakkor mindig figyeltünk rá, hogy légvédelmi riadót jelző sziréna megszólalása esetén mindig vissza tudjunk érni. Ennek ellenére, az egyik alkalommal a légvédelmi sziréna megszólalása ellenére az egyik tüzér későn érkezett vissza a helyére. A titkos ajtónk pedig nyitva volt és Ganser altiszt észre is vette, aki a továbbiakban beszögeltette azt.
Az eredeti létszámunkból, mint Luftwaffenhelferek, akik Aachenben voltunk beosztva akkora már csak kevesen maradtunk meg. Az ambíció erős motiváló tényező volt közöttünk és számos igazolt győzelmet hozott a légvédelmi hadjáratban, melyben megkaptuk a légvédelmi hadjárat kitüntetést. Már jó ideje megvolt az ehhez szükséges pontszámunk, de a Hamburgi harcokban a rohanás elsodorta a kitüntetésről szőtt álmainkat. 1945. március 7-én és 8-án és különösen 11-én a legborzalmasabb légi riadókat kaptuk a háború során: szőnyegbombázást közvetlenül a toronyra.
Két nappal később, elbocsájtó papírokkal hivatalosan is leszereltek és Detmoldba küldtek, ahol családom egy része húzta meg magát, miután kibombázták őket Kölnből. Nyolc nappal később a háború véget ért Európában.