Egyedül a Maginot-vonallal szemben (korabeli beszámoló)


Julius Caesar admin 2 16 2008-10-24T09:51:00Z 2008-10-24T09:51:00Z 1 1198 6835 Roma 56 16 8017 10.6845

Hans Kleiber egy Maginot-vonal előtti bunker megtámadása alkalmával elvesztette jobb karját és jobb lábát. Olyan szerencsétlenül érte egy gépfegyver­sorozat, hogy jóformán lefűrészelte a szerencsétlen ember jobboldalát.

Az orvosoknak még csak sikeralt kiszedni Kleiberből vagy tizennégy gépfegyvergolyót, összevarrni a beleit. Jobb karját és jobb lábát azonban le kellett vág­niuk, mert a lövések teljesen szétforgácsolták a cson­tokat.

Hans Kleibernek — hála húsz évének — sikerült valahogy megúsznia a dolgot és most egészséges, mint a makk. Főképpen azért menekült meg, mert így volt megírva a sors könyvében. A háborúban pedig hinni kell a sorsban. Egyik megmenekül a szuronyrohamban, a másik ágyban hal meg, mert egy fel nem robbant légelhárító-lövedék visszahull a háza tetejére.

Hans Kleiber neve 1940 június havában a német napilapok első oldalán díszelgett. Ez a húszéves fiú rendkívüli hőstettet vitt véghez. Megmutatta, hogy helyén van a szíve és nem mindennapi ember. Egyes­-egyedül megadásra kényszerített egy Maginot-vonalbeli erődítményt, amelyet a németek három nap óta sikertelenül támadtak s amely kihívóan dacolt a bom­bákkal, a német tüzérséggel Hihetetlen, de így van. Három nap alatt ötszáz kilós bombák özönét pocsékol­ták el hiába a németek; úgy látszott, hogy ez az erődít­mény sérthetetlen. A bombák hatalmas robbanásokkal pattantak szét acélkupolája fedelén, anélkül, hogy komolyabb sérülést okoztak volna rajta.

Közben a lőrésekből két nehézgépfegyver s egy gépágyú seperte tüzével a támadó német osztagokat. Az acélkupola ötven centiméteres fala, szinte való­színűtlen ellenállásra buzdította a védőket; bizonyára olyan parancsnokuk is volt odabent, aki nem vesztette el a fejét a nagy francia összeomlásban, hanem hős katonaként, bátran akart meghalni és küzdeni az utolsó lehelletig.

Három napos hiábavaló támadás után már a franciaországi német, főparancsnokság is foglalkozni kezdett az üggyel. Ez a magános nagybunker sziget­ként állt ki az előrenyomuló német csapatok tengeré­ből. Tankok, páncélautók, gyalogság, mind-mind ki­kerülték a tilos övezetet: a kiserőd legalább négyzet­kilométer távolságban uralta a terepet és meggátolta a folyamatos német felvonulást. A parancsnokok már káromkodtak dühükben.

Ekkor határozta el Hans Kleiber, hogy ő maga oldja meg majd a dolgot. Addig senki sem ismerte. Egyszerű, szürke közkatona volt csapattestében. Breslauban nyomdászként kereste meg kenyerét. Részt vett a lengyel hadjáratban is, de itt semmi különösebb haditényre nem nyílt alkalma. Nem sebesült meg, nem tűnt ki semmivel, nem kapott vitézségi érmet.

Társaival együtt G is itt feküdt kétszáz méter­nyire a nagybunkertől, földbeásott, mély árokban. Ha néha-néha kidugta fejét, hogy a csillogó acélkupola felé kémleljen, egész sorozat gépfegyvergolyó süvített el felette. Órákon át, napokon át figyelte mégis lázas szemmel a legyőzhetetlen erődöt: füstös betonfala, kupolája már szinte agyába égett. Mindjobban megér­lelődött benne a gondolat, hogy amit a repülőbombák, az ágyúgolyók nem tudnak elvégezni, arra talán egyet­len bátor ember képes. Napokig tanulmányozta az előretolt lőállásból a bunkert: látta, hogy ennek is van gyengéje. Száz meg száz társa esett már el rohamozás közben: a bunker tüzet okádó szája minden megmoz­dulást elnyomott. Ha azonban nem így fognának hozzá, hacsak egy ember kúszna előre egy óvatlan pillanatban . . .

Engedélyt kér feletteseitől. A szakaszvezetőtől az ezredesig mindenki lebeszéli, mindenki azt mondja neki, a biztos halálnak néz elébe. Kleiber azonban nem hagyja magát. Ő jól meghányta-vetette a dolgot, nem kér semmi egyebet, csak egy lángszórót s egy kenyérzsákra való bombát, Megkapja a lángszórót, a robbanótölteteket, a kézigránátokat. Úgy néz rá mindenki, mint a halálraítéltre. Ezredese szeméhez emeli távcsövét és sokáig aggódva figyeli az előrekúszó közvitézt. Már kint is van az árokból. Már régen mindent jól kiszámított magának. Itt egy grá­náttölcsér, ott egy szikladarab, amott egy fatörzs. Itt jobbra fordulok, ott balra kúszok, azután az utolsó tíz méteren gyorsan előre! Ha sikerül, sikerül, ha nem, nem...

Úgy mászik előre Hans Kleiber a sáros, vizes, egye­netlen talajon, mint egy óriásbogár. Egy órájába ke­rül, míg az első száz métert megteszi. A franciák rög­tön észreveszik és gépfegyvertűzzel árasztják el ka­nyargós útját. Hans Kleibernek azonban szerencséje van, hiába záporoznak körülötte a golyók, olyan ügye­sen fedezi magát, hogy nem sebesül meg. Pedig egy golyó sisakja tetejét is átlyukasztja.

— Ha így megy tovább, — gondolja magában — csakugyan beveszem az erődöt és megkapom a vas­keresztet...

Már csak nyolcvan méterre van az ellenséges erőd­től. Nyolcvan méter nagyon sokat jelent a háborúban. Nyolcvan méternyi távolságon győzni lehet vagy meg­halni, nyolcvan méteren eldőlhet a csata sorsa. Hans Kleiber azonban nem töri a fejét ilyesmin. Ő csak egy egyszerű breslaui nyomdász, nem ér rá történelmi elmefuttatásokra. Most egyetlen dolog aggasztja csupán: előtte vagy harminc méter sík terület következik, ame­lyen se kő, se gránáttölcsér, se fedezék.

Úgy látszik, mégis itt hagyom a bőröm — gondolja magában elkeseredetten. — Igaza volt az ez­redes úrnak.

Egy félméteres földkupac védelmében lapul a földre, a gépfegyvergolyók záporoznak körülötte. Nem tudja, mit csináljon. Ha csak megmozdul is, vége. Ha viszont itt gubbaszt tovább, senki sem veszi be az erő­döt. Hátra már úgysem mászhat, legjobb lesz előre­törve meghalni.

A földhányás mögött megbújó alakra a franciák mindkét géppuskájuk tüzét összpontosítják. Hans Kleibemek ekkor vad gondolata támad. Két-három óra-hasasat mozdulatlan marad. Az ellenség valóban azt. hiszi, hogy meghalt és csakhamar megváltoztatja a tü­zelési irányt.

Ekkor felugrik és lázas irammal hagyja maga mögött a kis síkságot. A végén hasra vágódik egy gránáttölcsérben. Harminc métert nyert megint. Még egy ugrás és az erőd tövében lehet. Odabent azonban a franciák is észhez kapnak. Érzik a veszedelmet és nem hagyják többé békében. Most már a kiságyával is lö­vik: a gránátok körülötte robbannak, egy repeszdarab a vállába fúródik. Nem baj, most már mindegy. Csak előre! S a húsz éves Hans Kleiber felkészül csodálatos hőstettére.

Mintha a sors is vele lenne az utolsó pillanatok­ban. Felpattan és párducként szökell előre az utolsó néhány méteren. Zegzugosan rohan, minden két méternél a földre veti magát. Az erőd gépfegyverei dü­hösen kerepelnek, a gépágyú kattogva köpködi feléje a tüzet — de egyetlen golyó sem talál.

— Megsegített a jó Isten és édesanyám! — ujjong fel egy hang Hans Kleiber belsejében.

Az utolsó ugrásnál azonban gépfegyversorozatot kap a jobb oldalába. Az acélkupola falának dől, ahol már kívül van a tűzön. Itt már nem érhetik el, itt már biztonságban van, de látja, hogy vastagon patakzik a vére. Hányingere van, torkából a belső vérzés folytán vér szivárog. Jobb karja, lába, mintha már nem is az övé volna, bénán, forgáccsá lőve lóg le. Bátorság, Hans Kleiber, még egy kis akaraterő... még egy kis kitartás és tied lesz a győzelem…

Balkézzel kiszabadítja a lángszóró csövét, két mé­tert hason csúszva, megközelíti a tojás alakú tornyocs­kát és sikerül is bedugnia a halált hozó csapot a gép­puskák lőrésén. Most azonban ismét szüksége van bal­kezére, hogy működésbe hozza az elsütő szerkezetet, Ép térdére támaszkodva, fogaival tartja az aszbesztcsövet. A pokoli folyadék egyetlen villanással elárasztja a legyőzhetetlen kupolát, behatol az ellenség fedezé­kébe s a szabad levegővel érintkezve kétezer fokos hő­ségével azonnal megöli a legénységet, megolvasztja a fémrészeket. Egyetlen másodperc alatt eldönti a há­romnapos véres küzdelmet. A gépfegyverek elhallgat­nak s a bajtársai máris előreszökellnek az erőd felé. Hans Kleibert eszméletlenül, haldokolva találják meg.

Hogy azután mi történt, azt könnyű kitalálni. Az ope­rációs asztalon Hans Kleiberrel megtörténik a máso­dik csoda. Erős, egészséges fiatalember létére sikerült megúsznia a dolgot. Most úgy örül, mint a gyermek.

— Amint látjátok. — mondja — az ezredeseknek nincs mindig igazuk.