Roham az erődre - korabeli japán visszaemlékezés


„... Amikor a lármától feléb­redtem, már sorakozott az osztag. Vaksötétség feküdt a tájon. Nem volt időm összerakni a köpenyegemet s csak úgy rendetlenül felcsa­toltam a hátizsákomra. Meneteltünk már, mire hajnalodott. Az út két szélén szürkén csillogott a vizesárok. Halk parancsszóra lekanyarodtunk balra az úttesttől és megállottunk egy védett lapályban. Felvirradt a reggel. A harc menetéről semmit sem tudtunk, a parancs volt fontos s a parancsot követtük, amikor állásba kúsztunk a lapály szélén.

Az ellenséges erődvonal előtt feküdtünk, amelyre már egész nap hullott a gránáteső. Harminc méterre közelítettük meg a szétrombolt hidat s az utászaink hozzáláttak a kijavításához. Bámultuk a bátorságukat. Ez a híd kellett a rohamhoz. Az utászok kivágták a közelben a távírópóznákat s futólépésben vitték a híd­hoz a hatalmas törzseket. Két utászunk munkaköz­ben összeesett a nehéz ellenséges tűzben...

Lassan haladt előre a munka. Megéheztünk. Hiány­zott nagyon az áldott rizs. Hihetetlenül rossz utókon nyomultunk idáig előre, az élelmiszerszállító kocsik messze elmaradtak s a partraszállás óta még nem volt étkeztetés egyszer sem. Itt-ott találtunk kisebb rizsraktárakat, néhány disznót, szárnyast s főzelékfélét.

Belénkmart az éhség s elfogott az álmosság. Füttyösen zúgtak a golyók s szundikáltunk

Néhányan nagy hirtelenül főzéshez láttak. Észrevették, hogy burgonya földön fekszünk a megkezdődön a lázas gyűjtés, de nagy vigyázattal, mert senki sem akart burgonyaszedésért hősi halált halni. A nádas tiszta vizéből merítettünk a csajkába, apró lyukakban tüzeltünk s boldogan ettük a főtt krumplit. A nádas vizében kis halak csoportja keringőzött. Elnéztem a játékos életet, mint gyermekkoromban az Elsa-folyó partján, amíg egy golyó szétcsapott a halak között s felverte iszapos szürkeségbe a vizet...

Itt a lapályban veszítettük el Tanimurát. Járőrbe küldték ki felvenni az érintkezést az éllel s abban a pillanatban találta el a golyó, ahogy felemelkedett a helyéről. Egy perccel előbb még vígan majszolta a burgonyát s nevetve évődött Kobayashi altiszttel. Éppen mellette állottam, amikor eltalálta a golyó. Vissza­esett az árokba... Levettük a felszerelését s kigombol­tuk a zubbonyát.

Yano, a szanitéc, derékig a vízben, átvergődött hozzánk g megnézte a csúnya sebet. Tanimurát fájdalmak gyötörték s egyre mondogatta: «Melegem van, — nagyon melegem van...» Yano bekötözte a sebet s csüggedten mondotta: «Nem érek én itt semmit, de várjatok, hívom mindjárt az orvost. Csak vizet ne adjatok neki. Ha nagyon kér, akkor se...» És átgá­zolt újra a vizén.

Tanimura állandóan beszélt: «Itt nyom valami átkozottul!. .. Itt, a zsebemben van egy levél és egy fénykép ... Kérem ... a császár őfelsége ... banzáj!... A császár ... banzáj! ... S a feje lehanyatlott, mintha intene.

Hirtelenül felnyitotta a szemét s nyugtalan, kereső fénnyel nézett körül: «A szakaszparancsnok urat,» — mondotta meglepően tiszta hangon. Hozzácsúszott a szakaszparancsnok s megfogta Tanimura vertékes kezét.

«Végem van, szakaszparancsnok úr... a császár őfelsége, banzáj! ...» összecsuklott az erőlködéstől fá­radtan, ahogy fel akart emelkedni. A szakaszparancs­nok erőt vett magán s Tanimura fejét megsimogatta: «Nem halálos a te sebed, ne félj semmit... » — és meg­próbált rámosolyogni katonájára. Tanimura hátrazu­hant. Láttam, hogy a parancsnok könnyezik.

Megérkezett Yano az orvossal. Tanimurát hord­ágyra fektették s két ember a kegyetlen ellenséges tűzben elindult vele a vizén át a kötözőhely fejé. Néztem őket, amíg elnyelte, a szomorú menetet a tá­volság. Egy óra múlva visszatértek a mieink s jelen­tették, hogy Tanimura a kötözőhelyen meghalt.

Sűrűsödött az ellenséges tűz. Beástuk magunkat mélyebbre s felkészültünk az éjszakára. Az éj köze­pén felrángatott az őr:

« Valami gyanús dolog közeledik » — suttogta re­kedten. A sötét útvonalon tényleg fekete nagy ár­nyék mozgott. Azt hittem, ellenséges járőr s elhatá­roztam, hogy várok még fegyverrel készen, amíg köze­lebb jön. S akkor hirtelen ránkzúdult a géppuskatűz s megrettenve visszahúztuk a fejünket. Nem tudtuk honnan kapjuk a közeli tüzet. Rossz érzés volt. Az út felől tompán süvítő hang hallatszott, amely lassan erősödött,

Shirahashi őrvezetőnek parancsot adtam, hogy ku­tassa át az előterepet. Amikor visszajött, jelentette, hogy helybenlakó földművesek akartak elmenekülni a tűzvonalból az éj leple alatt s az ellenséges erődből tűz alá vették a szegény csoportot. Egy öregembert és egy középkorú asszonyt megöltek. Egy kis gyerek ül az útszélen egyedül...

A gyerek sikoltozását, zokogását egész éjjel halottuk. Néha elgyöngült s azután újra hangosabb lett. Nehéz volt a katonáknak ezt a szomorú sírást hallgatni. «Átkozottak!» Üvöltötte az egyik s őrült dühében céltalanul átlőtt többször az ellenség felé... Átmásztam a védőárkon s elindultam a tűz alatt tar­tott úttesten előre. Az útszélen feküdt egy szegé­nyes vándorcsomag és a gyerek. Láttam a holdfénynél a halálosan megsebesült anyát, ahogy karjait a gyerek felé tárta s dallamosain mormogott valamit. Megrémül­tén néztem a bús jelenetet, de újra kattogott már a géppuska, süvítettek a golyóik s az volt az érzésem, hogy az asszonyt újra eltalálták. Visszaugrottam az árokba.

A gyereksírás reánk tört újra. Láthatatlan erő húzott előre s mélyen lehajolva, elértem a sebesült asszonyhoz. Már alig mozgott. Kivertem a kezéből a gyereket s becsomagoltam a takaróba. Az asszony még sóhajtozott, de nem tudta, mi történik kö­rülötte. Reáfektettem szegényes rongyait s a gye­rekkel szerencsésen visszaértem az árokba. Egész éjjel nem aludtunk a sírásától…

            A hajnalban acélosan csengett Jamasaki szakaszparancsnok hangja: «A második csoport elfoglalja a kiserődöt!.. » Rohamra indultunk, neki az erődnek. Mint két kegyetlen szem, úgy nézett reánk az erőd két géppuskanyílása… «Szakaszparancsnok úr, erről az oldalról nem tudjuk elfoglalni! » — kiáltott Sakakami szakaszvezető. Nekem is ez volt a véleményem s oldalt kutattam a támadás lehetőségét. Egy kis bambuszerdőbe rohantunk s annak szélén elénktárult csupaszon a kiserőd. Vagy tíz méter széles volt, mindkét oldalán két friss faajtóval. Pillanatok alatt az erőd mellett állottunk, de most már a mieink Iőttek bennünket. Kiszaggattam a kenyérzsákomból a japán lobogót s magasra tűrtem egy bambuszágon. A tűz elhallgatott.      

Bevagdostuk kézigránátjainkat a szellőztető nyí­lásokba. Tűz, láng, füst gomolygott elő s végre ki­nyílott az ajtó. Piszkos arcú, véres emberek kiado­gatták először a fegyvereiket sután feltartott ke­zekkel elővánszorogtak a betonfalak közül. Vége volt a nehéz ütközetnek. Rizst, babot, kétszersültet talál­tunk az erődben. Bőven ebédeltünk s indultunk — új csatába ... „