Jugoszláv erődvonal áttörése (1941) - korabeli visszaemlékezés


„… A vita abbamaradt, mert alapja megszűnt; a hul­lámzó útvonal fokozatosan kisimult kerekeink előtt. Min­den országhatáron így szokott lenni, — egy-két kilomé­ternyi útszakaszt, amely a „senki földjén" vezet keresz­tül, az államok gondozatlanul hagynak. Annál több gond­juk van vele az autósoknak, akik nem szeretik a rúgó-törést és az agyrázkódást. Végre olyan útszakasz követ­kezett, amely, kellemes érzésünk szerint, nyilván elég; so­kat szerepelt a jugoszláv állam költségvetésében. A kocsi morogva iramodott neki, úgy látszott, meg sem akar állni utunk céljáig. Egyszerre azonban újabb emberfonta pont növekedett elénk rohanásunkban és őrségen álló honvéddé alakult. Valamit intett. D. főhadnagy egy féknyomással megállította a mellettünk hátrafelé süvöltő fasort.

  Mi baj van? — kérdezte az őrtől.

           — Főhadnagy úr, alázatosan jelentem: baj nincs, de tessék lassan hajtani tovább, mert hidunk még csak gerendából van, aztán meg a törmeléket sem hordtuk el utolsó szálig az útról!

Az intelem magyarázatát már maga a gerendahíd és a törmelék szolgáltatta, A töltésen futó országút alatt mély vizesárok húzódott keresztben, Valaha beton építmény hidalta át. Valaha, vagyis két nappal ezelőtt beton volt és áthidalta. Most már csak cement-húsától szörnyűségesen megfosztott vasváz volt, s nem hi­dalta át az árkot, hanem élettelenül, törött gerinccel és végtagokkal beléroskadt. Olyan volt, mint. egy őskori óriás-hüllő teteme Alaposan elbánt vele az akna, amelyet nyil­ván az ellenség robbantott fel előrenyomuló csapataink előtt. Ha páncélos helyett utásztiszt ült volna mellettem, bizonyára szakszerűen hívta volna fel figyelmemet arra a boszorkányos munkára, amellyel utászaink szinte a semmiből, — néhány szál gerendából — szükséghidat va­rázsoltak az árok fölé. Nem szakszerűen, de tisztelettel ismertem el gondolatban, hogy az utászok dolgát sem le­hetne egy nap alatt megtanulni. Visszafojtottuk lélekzetünket, amíg átcsúsztunk az árok felett: észre ne vegye a híd, hogy rámentünk! Amint a túlsó partra értünk, visszatekintettünk. Nem vette észre. Nyugodtan állt a helyén.

Most következtek az előre Lejelentett törmelékek. Nyílegyenes és szilárd volt az útvonal, gödrökkel sem igyekezett leszakítani kocsink egyik-másik kerekét, de tüs­kéi nőttek, igen leleményesen.

Alacsony kőfal állt keresztben, majdnem az út tel­jes széltében. Csak annyi helyet hagyott az út jobboldali széle felé, hogy elmehettünk mellette. De alig jutottunk túl ezen a nagy kődarabokból összecementezett gáton, a másik oldalon már a következő gát fogadott bennünket. Egymás után négy fal gátolta utunkat; váltakozva jobb­ról és balról nyúltak be az út széléről, csak kígyózva lehetett elhaladni közöttük. Már nem álltak épségben a gátak, magukon viselték az utászok munkájának nyomát. Felada­tuk nyilván az volt, hogy a személyforgalomban haszná­latos gépkocsiknál szélesebb járművet ne engedjenek át maguk között, — tehát a páncélosokat és a tüzérséget tartsák vissza. A töltés alján heverő ködarabok azonban arról tanúskodtak, hogy nem tartottak vissza semmit, mivel utászaink úgy kiszélesítették a labirintust, hogy el­fért benne a legszélesebb harckocsi is.

Néhány lépésnyi zavartalan útszakasz után ismét keskeny ösvényre szorultunk, mert jobbról-balról különös erdő foglalta el az országút nagy részét. Vasúti síndara­bok nőttek ki a földből, betonba ágyazva, nyilván azzal a céllal, hogy mint a cet fogazata a vizet, úgy szűrjék meg az országút forgalmát: csak könnyű kocsikat engedjenek át szűk térközeiken. A fogazat azonban súlyosan megsé­rült, mert az utászok rést törtek benne előrenyomuló pán­célosainknak. Újabb néhány lépésnyi szünet után idomtalan betonhegy termett volna előttünk, ha az utászok min­denre kiterjedő figyelme nem akadt volna fent rajta. Így hát völgyet találtunk a betonhegyben és továbbjutottunk a negyedik, immár utolsó akadályig. Nem is egy, hanem két betonhegy volt, s három nappal ezelőtt nyilván olyan nehezen haladhatott át közöttük a kocsi, mint a teve a tű fokán. Most már, minthogy megfelelő robbanóanyaggal kitágították a rést, egész karaván áthaladhatott volna köztük.

Ügy hatott e négy akadály, mint valami pokoli érettségi vizsga, amelyen négy fogós tételen kell a maturandúsnak átrágnia magát, hogy megkapja a bizonyítványt. A jelek azt mutatták, hogy a honvédség utászalakulatai megérdemelték az érettségi bizonyítványt.

A síkságból alacsony dombsor emelkedett ki. Szélhordta homokdombok voltak; utunk közéjük vezetett. Csak egészen közelről vettük észre, hogy a feketészöld hal­mok közé homokszürke domborulatok nyomultak, — nyil­ván nem abban a történelmi időben, amelyben homokdombok keletkeztek, hanem később, sokkal később. Apró nyí­lások látszottak rajtuk; mindegyiknek volt egy-két ablak-szeme, amellyel bizalmatlanul sandított ránk. Zegzugosan futó ároksor húzódott előttük a mezőn, — fölösleges díszítmény a föld díszítést nem kívánó felületén. Már messziről láttuk, hogy kisebb-nagyobb honvédcsapatok tevékenykednek ebben a furcsa világban. Megálltunk, gép­kocsinkat egy honvéd őrizetére bíztuk, aztán gyalogosan letértünk az országútról, hogy megnézzük az ellenség erődvonalát.

Háromnegyed évvel ezelőtt láttam futárgépemről a Károly-vonalat. Láttam a föld hátára ékírással rovott is­meretlen szöveget, az érvénytelenített törvényt. Ez az erődvonal. ez a szöveg ugyanazt mondta, mint a Károly-vonal; ugyanazt az immár érvénytelen törvényt hirdette. Most közel voltam hozzá, jól megnézhettem írásmódját, megfejthettem jelentését.

Az út mellett álló betonerőd épen maradt. Mondta is egy honvéd, hogy ebből alighanem kiköltöztek a lakók, mielőtt erőszakkal lakoltatták volna ki őket. A költözés azonban, a jelek szerint, így is igen sietős lehetett. A cementpadlón csajkákat találtak, amelyekben még benne volt a reggelire kiosztott kávé. Nyirkos hűvösség áradt a félhomályos cementépítményből. Olyan volt, mértéktele­nül kicsinyített alakban, mint az egyiptomi piramisok, amelyeket már csak az elhunytak szelleme őriz. Ezt azon­ban nem őrizte semmiféle kísértet, nyilván már az is el­költözött belőle. Értelmetlen sírbolt volt, amely már a halottnak sem szolgál lakásul.

Továbbmentünk a hevenyészett „piramisok" között. A többi nem volt olyan szerencsés, mint az első. A má­sodik szinte megfulladt a ráomlott földréteg alatt. (Tíz­lépésnyire tátongott mellette a repülőbomba tölcsére, amelyből a robbanás egy pillanat alatt annyi földet do­bott rá, hogy szinte elevenen elhantolta.) Egyiptomban vannak olyan királysírok, amelyeket az évezredek pora a csúcsukig ellepett. Minthogy ez a piramis nem az örökké­valóságnak készült, évezredek helyett egy pillanat is el,'" volt, hogy a homok ellepje.

A harmadik erődhöz gyalogoltunk. Ez olyan sorsra jutott, amilyenre egyiptomi mása csak égszakadás-földindulásban juthatna. Valóban ilyenféle csapás érte. minthogy közvetlen közelében csapódott le a repülő­bomba. Kiemelte helyéből és kissé félredobta, de olyan vigyázatlanul, hogy a cementépítmény felborulás köz­ben kettétört. Üresen hevert előttünk, mint egy feltört tojáshéj, amelynek tartalma szétlöttyent és elfolyt. A bunker tartalma valóban „elfolyt" ; acéldarabok, szövetfoszlányok hevertek körülötte, elkeveredve a kormos földdel. A szürke betonon nagy, sötét folt látszott egy-helyütt; talán vérnyom.

           — Már a bombázóiskolában is tiszteletreméltó jószágnak ismertem meg a repülőbombát, — mondtam — most azonban még tiszteletreméltóbbnak látom. Nem tudom, harckocsival hogyan szokás összetörni egy erődöt...

           — Sehogyan — vallotta be D. főhadnagy. — A harc­kocsi csak arra való, hogy elfoglaljon egy országrészt és lehetővé tegye a repülőnek, hogy séta közben megszem­lélje az elpusztított erődvonalat.

Végignéztem a széttörött, feketére égett erődök so­rán, amely a láthatárig húzódott. Kicsiny, szinte jelen­téktelen volt a betontömeg és a vashalom, az óriási földön, a még nagyobb égbolt alatt, Most már értettem az ékírás­sal rovott szöveget, amelyet eddig csak a magasból pró­báltam megfejteni. Egy szó volt a tartalma: MARADAN­DÓSÁG.

Illetheti-e az ember hazugabb szóval önmagát vagy a művét? Hiába írták a földre kővel és vassal a hival­kodó kijelentést: maga a felirat is múlandónak bizonyult.

Visszamentünk gépkocsinkhoz; folytatódott a végtelenbe nyúló országút az autó hűtője előtt. Nemsokára azonban ismét lassítani kellett, mert újabb akadályok ke­rültek utunkba. Ezeket az akadályokat azonban nem az ellenség rakta elénk, hanem az előrenyomuló magyar se­reg tüzelése. Felborult szekerek, kimúlt lovak hevertek az úton — az ellenség szekerei és lovai. Az árokban gya­logsági fegyverek, tölténytáskák, géppuskaalkat részek lapultak meg. Az útilapu kíváncsian nézte ezt az újfajta útilaput. Az ember készítette tárgyak, amelyek az ember szerepének egy részét vállalták magukra és szinte már maguk is emberek voltak, az elmúlt két nap alatt hozzá-hasonultak a békés, szelíd, néma növényvilághoz.

Kisvártatva azonban tömörebb és nagyobb felszerelési tárgyaljat vettünk észre a mezőn, mint amilyenek az el­dobált gyalogsági fegyverek voltak. Mint egy óriási, szét­tépett lánc szemei, úgy állt egymás mellett öt feketére égett harckocsi. Holtan, mindörökre mozdulatlanul áll-lak, Szibéria jegébe fagyott mamutokra emlékeztettek. Sokkal-sokkal a jégkorszak után születtek: a gépkorszak mamutjai voltak.

D. főhadnagyot természetesen meg inkább érdekel­ték, mint engem. Kiszálltunk kocsinkból, odamentünk hozzájuk. Az elsőn szinte alig látszott külsérelmi nyom, mozdonyhoz hasonló súlyú acéltömege épségben maradt, hernyólánca sem szakadt el, géppuskái és ágyúi szinte még fenyegetően tekintettek ránk.

— Telitalálatot kapott — mutatott D. főhadnagy a kocsi oldalán, a kerekek bonyolult rendszerében rejtőző nyílásra. — Nyilván felrobbant az üzemanyaga, Nézzük csak…

Megpróbált felmászni rá, kinyitni ajtaját, belenézni belsejébe. Nem ismerte azonban az ellenséges kocsi szer­kezetét, nem tudta felnyitni egyik rését sem. A huzamos próbálkozástól az is kedvét vette, hogy vastag korom-réteg védte a kimúlt szörnyeteget minden érintés ellen. Korom volt a hullafoltja; úgy óvakodtunk tőle, mintha hullamérgezéstől tartottunk volna.

A másik kocsi egy mély gödör partján feküdt. Olda­lára fordulva mutatta felénk óriási, széles hasát.

— Ügy látom, elölről érte a páncélgránát — magya­rázta a főhadnagy. — A vezető meghalt vagy súlyosan megsebesült, ezért csúszott bele a kocsi a gödörbe.

— A gödörbe, — helyeseltem — igen, a gödörbe, amelyet, úgy látom, egy ötvenkilós légibomba kapart ki, külön erre a célra,

A hatalmas holttetemek némán őrizték életük és elmúlásuk titkát. Két nappal ezelőtt talán feldöntöttek volna homlokukkal egy házat. Most már kihunyt bennük a harc­vágy, rombolási düh. Ismét olyan szelídek voltak, mint nyersacél korukban, mielőtt a kohók tüzében, a gyárak műhelyeiben keménnyé és harcossá teremtette volna őket az ember.

A negyedik kocsmái vettük észre, hogy nem kettes­ben nézelődünk. Ezüstgombos ünneplőbe öltözött, öreg gazda került elő az acéltömeg mögül.

  Kijöttem én is, hogy megnézzem őket — mondta magyarul. — Ez az én földem — mutatott a széles föld­ táblára, — Várom, hogy elhordják ezeket a dögöket innen. Már úgyis elkéstünk a szántással... Szeretném alat­tuk is felszántani a földemet. Gondolom, kár volna, ha a helyükön nem teremne semmi az idén.”

 

Forrás: Steff Tibor: Repülők felszállni! (1942)