Málta védelmi létesítményei 1939-40-ben



Málta védelmi létesítményei 1939-ben

 

Málta a Földközi-tenger kulcsfontosságú bázisa volt a Brit Birodalom számára, mely félúton helyezkedett el Szuez és Gibraltár között. India megközelítésében fontos támaszpont volt mind a haditengerészet, mind a légierő számára. Ennek ellenére a 30-as évek egyre fokozódó háborús készülődésében a sziget védelmi képességi és létesítményei nem kerültek fejlesztésre.

A Brit Birodalom a rendelkezésre álló erőforrásokat az anyaország védelmének fokozására fordította, így Málta megerősítésére sem jutott megfelelő mennyiségű felszerelés és ember. Az egyik legnagyobb hiány a szigeten a légvédelmi ágyúk terén mutatkozott meg. 1935 előtt mindössze 12 légvédelmi ágyú védte a teljes szigetet. (Málta három szigetből áll, melyek összterülete megközelíti a mai Budapestét.) Ráadásul a fegyvernemek között vita is folyt arról, hogy a szigeten lévő légvédelemnek mi is az elsődleges feladata. A tengerészet ragaszkodott hozzá, hogy a kikötőt védjék, míg a légierő a repülőterek védelmét tartotta fontosnak. 1935-ben az Abbesszín válság idején, a légvédelmet ugyan megerősítették és 24-re nőtt a légvédelmi ágyúk száma, melyeket most már fényszórókkal is kiegészítettek, azonban az erősítésként küldött ágyúk már elavult technológia volt és számban sem voltak elégségesek továbbra sem a sziget teljes védelméhez.

A haditengerészet ekkora már felismerte Málta jelentőségét és a légvédelem hiányának problémáját. A tengerészet első lordja Sir Roger Backhouse admirális és a földközi-tengeri flotta parancsnoka Cunningham admirális is ragaszkodott hozzá, hogy a szigetet erősítsék meg új légvédelmi ágyúkkal. A RAF (királyi légierő) azonban ragaszkodott ahhoz a koncepcióhoz, hogy a jövő háborúját a bombázók fogják uralni és eldönteni. A spanyol polgárháborúban Guernica lebombázása is csak erősítette ezt az elképzelést. Málta viszont túl közel fekszik Szicíliához és ezért védtelen a bombázással szemben, minden ide küldött erőforrás (pl. légvédelmi ágyú) ezért csak pazarlása az erőknek. A hadsereg számára pedig a kis sziget nem képviselt stratégiai jelentőséget, ezért nem küldtek egyáltalán csapaterősítéseket a szigetre.

A helyzet a Földközi-tenger térségében közben tovább romlott Olaszország albániai agressziójával, majd a Görögország elleni kaland során. A Brit Birodalom lassan teljesen kiszorult a Földközi-tengerről és már csak a megmaradt bázisira támaszkodhatott. 1939 májusában pedig mikor Mussolini és Hitler szövetséget kötöttek, a helyzet még rosszabbra fordul. Korábban csak az olasz hadsereggel kellett számolni, de most már a németek megjelenése is várható volt a Földközi-tenger térségében. Mindezek ellenére csak 1939 júliusában hagyták jóvá, hogy Máltát megerősítsék légvédelemmel és vadászgépekkel. A Birodalmi Védelmi Bizottság összesen 112 nehéz, 60 könnyű légvédelmi ágyút, 24 fényszórót, négy század vadászt és légvédelmi léggömbzárak küldését hagyta jóvá, mint erősítés. A jóváhagyás azonban nem jelentette azt, hogy az ígért erőket be is hajózták volna a szigetre.

Időközben kitört a háború és Olaszország ekkor még semlegességet hirdetett, így a piroritást az anyaország és a francia hadszíntér kapta. Ugyanakkor már 1939 áprilisában a flotta távozott Máltáról és Alexandriába hajózott, a megfelelő légvédelem hiánya miatt. Máltán csak néhány motorcsónak és tengeralattjáró maradt vissza. Mikor aztán 1940 júniusában Olaszország belépett a háborúba Málta gyakorlatilag védtelen volt. Nem volt megfelelő légvédelme, a flotta Alexandriában tartózkodott.

Málta kapcsán a haditengerészet még a háború előtt a tengeralattjárók számára egy földalatti bázis építését vette tervbe Valettában az erőd alatt, földalatti mólókkal, raktárakkal és óvóhelyekkel. A terv a 30-as évek során újra és újra előkerült és el is indult az építkezés, de később leállították. 1938-ban mikor Raw kapitány átvette az 1. flottila parancsnokságát a terveket átdolgozta egy 8 tengeralattjáró számára kialakított föld alatti bunkerre és a költségeket is csökkentette. A bunkerek továbbá úgy kerültek volna kialakításra, hogy 10000 fő számára légvédelmi óvóhelyként is tudott volna szolgálni. A tervezett építési költség 340.000 font lett volna, alig több, mint amibe egyetlen tengeralattjáró kerül, de a tervet elutasították.

1940-ben már a sziget is kapott erősítést, de nem azt, ami korábban jóvá lett hagyva: 145 kerékpár, 400 tonna homokzsák, egy postagalamb egység (15 katona 200 galambbal) érkezett a szigetre. Olaszország hadba lépésekor a sziget három repülőterét, a hadikötőt (igaz üres volt), és a 200 km-es tengerpartot mindössze 34 nehéz légvédelmi ágyú védte. (Összehasonlításként csak Conventryt Angliában, ebben az időben 44 nehéz légvédelmi ágyú védte.) A megígért négy század vadászból egy gép sem érkezett meg. A szigeten mindössze néhány elavult Swordfish állomásozott, melyeket a légvédelmi gyakorlatokra használtak a célpontok vontatásához. A szigeten a Dingli Cliffnél volt ugyan egy radar, az egyetlen radar ebben az időben, ami Anglián kívül volt, de vadászgépek hiányában sok hasznát nem tudták venni.


A képen látható bunker Wied iz-Zurrieq–nál található és a bunker 1940 novemberében készült. Hat fős legénység védte egy altiszt irányítása alatt. A bunkerben négy géppuska volt (Vickers vízhűtéses géppuskák) és Bren golyószóró. A bunker egy megfigyelő kupolával is rendelkezett. A bunkert 1942-ig folyamatosan helyőrség védte.

A szigeten továbbá négy kiképzett zászlóalj állomásozott, és később még egy zászlóalj érkezett erősítésnek, de így sem volt több a szigeten állomásozó erők létszáma, mint 4000 fő. Ezeknek a csapatoknak az volt a feladata, hogy építsenek ki védelmi pontokat, hogy biztosítsák a szigetet egy partraszállás ellen. Málta védelmi szempontból rendelkezik néhány előnyös jellemvonással. A főszigetnél a déli part meredek sziklás, partraszállásra nem alkalmas és könnyen védhető. A sziget északi részén azonban több öböl is elhelyezkedik, de beljebb a sziget belsejében található a Victoria-vonal, mely egy természetes árok, ami kettészeli a szigetet északról indulva kelet felé. A vonal elég mély és széles, ahhoz, hogy meggátolja a tankok mozgását észak felől. A sziget többi szakaszán azokon a partokon, ahol a partraszállás lehetséges lenne ott beton, vagy kő, bunkereket építettek.

Az első bunkeret még 1935-ben építették az Abbeszín válság idején. Mindegyiket álcázták. Alapvetően három típusba sorolhatók álcázás alapján. Az elsőben kővel borították, hogy beleolvadjon a környező szilás tájba, a második típusnál épületnek álcázták a bunkert, a harmadiknál a bunker festése a környező táj színeihez hasonló volt, hogy beleolvadjon.

Az ejtőernyős bevetés ellen is felkészültek a védelme. Málta vidéki térségeit sűrűn szabdalják a kőből épült kerítések, melyek meggátolják a vitorlázó gépek landolását. Kivételek csak a repülőterek és a sportpályák jelentenek, melyek nagyobb összefüggő sík területek. A repülőtereket alapvetően védték, a sportpályákon pedig póznákat állítottak fel, hogy a vitorlázók leszállását akadályozzák.

Ezekkel a védelmi létesítményekkel és erőkkel indult Málta a háborúba.