Maginot-vonal építésének története



 

Részlet Paolo Zappa: „Kémek harca” című könyvéből (200-216 oldal)

 

„… 1939 augusztusának utolsó napjaiban és a katasztrófa előestéjén sokan azt hitték, hogy a konflik­tusba keveredett felek csak megjátsszák az erkölcsi ellen­állást, vagyis durvábban kifejezve: „blöffölnek". A há­ború kitörése előtt hosszú hónapokon át, a semleges álla­mokban — mint azt magam is tapasztaltam — akadt egész sereg ember, akik az angol Zöld könyvre és a fran­cia Sárga könyvre hivatkozva, meg voltak győződve róla, hogy a németek müncheni sikere után a diplomáciai jegyek, valamint Henderson és Coulondre szóbeli üzenet­váltása ellenére, a két nagy demokrácia nem kezd majd háborút.

Ha így lett volna, a német vezetők nem ismerik ellen­feleik szándékait és előkészületeit és ez azt jelentette volna., hogy a német diplomácia, valamint a hírszerzés szervei nem államnak feladatuk magaslatán. Ezzel szemben éppen az ellenkezőjéről szolgáltattak bizony­ságot.

Berlin tudta, hogy Anglia előbb vagy utóbb háborút üzen, mégpedig ugyanazon hatalmi imperialisztikus és kereskedelmi okoknál fogva, mint 1914-ben, de olyan okoknál fogva is, amelyek 1914-ben még nem forogtak fenn, most azonban döntővé váltak. Minthogy 1938 már­ciusától szeptemberéig és 1938 októberétől 1939 szep­temberéig az egész világ aggódva félt a közelgő há­ború rémétől, Londonban akadtak emberek, akik az ár­nyékban dolgozva, hideg és bántóan éles, tiszta logiká­val azon munkálkodtak, hogy a harcot elkerülhetetlenné tegyék. A Berlinnek küldendő ultimátum politikája, volt ez, a prágai ellenállás, a párizsi és londoni halogatás poli­tikája, a kereskedelmi szerződések és megállapodások politikája, az álnok, megszegett ígéretek, hamis hírek és hazug kijelentések politikája, amely még a legkiegyen­súlyozottabb lelkeket is felkavarta.

 

A nyugati demokráciák hisznek a „blöff" jelszavá­ban. Számukra blöff Berlin minden félhivatalos nyilat­kozata a német fegyveres erők számáról és hatóképességéről. Blöffnek vették Hitler kijelentéseit, hogy milyen irtózatos erővel és kérlelhetetlenül szólalnak majd meg a német fegyverek, ha e megszólalást egyszer kihívják. Blöffnek vették a németek erejét még a lengyel hadjárat után is.

Csupán a németek új taktikája, Göring repülő-sere­geinek új harci módszere, a páncélos és gépesített osztagok, amelyek működésükben Napóleon tábornokainak, Murat­nak és Lassallenak lovast ám adásaira és rajtaütéseire em­lékeztetnek, ejtették kissé gondolkodóba a két nagydemokrácia vezérkarát a csak e jelenségek értették meg velük, hogy azért mégsem minden blöff a német vezető körök nyilatkozataiban.

És tudja-e vajon az olvasó, minő következtetéseket vont le a Deuxième Bureau az Intelligence Service-szel egyetemben a lengyel hadjáratból? Megpróbálom kifej-tetű, mindannak alapján, amit Robert Broucard-tól. a francia tájékoztató iroda volt ügynökétől hallottam Genf-ben. Robert Broucard maga is megcsömörlött egykori kartársai és főnökei baklövéseitől.

A Szövetségesek kémei szerint a lengyelországi német siker nem a német fegyverek fölényének és nem a német zsenialitásnak tudható be, hanem csupán Rydz Smigly tábornagy ostobasággal határos tehetetlenségének és különösképpen annak a körülménynek, hogy Lengyel­ország határainak hosszúsága miatt nem tudott a Maginot-vonalhoz hasonló védővonalai kiépíteni."

A norvég lecke sem szolgált nekik semmi tanulsággal, nem szolgált még a gyors hollandiai, belgiumi és észak-franciaországi lecke sem.

És miként a skandináviai expedíciónál ,.német őrü­letről" és „stratégiai tévedésről" locsoglak: május 10-e után is, amikor a németek már elérték Abbeville-t és a La Manche-csatorna mentén Boulogne és Calais felé meneteltek, még mindig a német erők szétforgácsolódását emlegették, amely Nyugat felöl védtelenné teszi Németországot. Reményeiket az előretolt német erők el-szigeteltségbe vetették, az utánpótlási szolgálat elkerülhetetlen fölbomlásába és abba a vélt körülménybe, amelyei szerintük a támadásra szánt százhúsz-százhuszonöt hadosztálynak hihetetlen rövid idő alatt történt nagyszabású átcsoportosítása okvetlenül előidéz majd: tudniillik az utak eltorlaszolódásába.

Minek tulajdoníthatók az ilyen és ehhez hasonló tév­hitek és meddő elképzelések? Mindenekelőtt annak az előítéletnek, hogy a német gépesített csapatok ereje csu­pán látszólagos s hogy mutatós voltokon kívül más elő­nyük és számba vehető jó tulajdonságuk nincsen.

Hogyan született meg ez az előítélet? Az Anschluss idején a francia és angol lapok kiküldött tudósítói rengeteg mulatságos dolgot írtak össze. Különösen a párizsi lapok hangoztatták, hogy a könnyű német osztagok, ba­rátságos országban haladva előre, nem találtak semmi ellenállásra, ezzel szemben számos technikai hibájuk tá­madt. A járművek jó negyede az útmenti árkokba tűi tolt.

Mindez természetesen távol volt az igazságtól, de a Francia közvéleményt nagyon megnyugtattuk az ilyen közlések és így ez a közvélemény mintegy megállapodott abban, hogy a német, gépesített hadosztályok legfeljebb csak dísz-felvonulásokra jók.

És a szövetséges vezérkarok — ideértve a lengyeleket is — kivétel nélkül áldozatul estek ezeknek az illúzióknak? Ismétlem, bármily lehetetlennek tűnik is: igen, — a május 10-ét követi! események, továbbá a német pán­célos és gépesített osztagok rajtaütései és nagyvonaléi támadásai által előidézett megrökönyödés ellenére is! Ne feledjük el Mason Mac Farlane tábornok, egykori berlini katonai attasénak a prágai bevonulással kapcsolatos fel jegyzéseit, továbbá Henderson véleményét a nemet acél öntvényekről és a szintetikus benzinről. Említsük meg azt is, hogy sok németországi angol-francia kém ugyanazt s ugyanúgy látta, mint Henderson és attaséja... illetve úgy látta, ahogyan néha a német kémelhárítás akarta.

Mert ha a német vezető körök, mintegy intő példa­képpen néha fel is vonultattak a véderő egy-egy ala­kulatát, sohasem engedték, meg, hogy a külföld — akár hivatalos, akár titkos — képviselői közelről ismerkedhes­senek meg ezekkel az erőkkel, a mozgósítási és felvonu­lási tervekkel, a nagy és a kis egységek elosztásával, az új fegyverekkel és azok hatóképességével, hatásfokával.

A franciák és angolok tévedései azzal magyaráz­hatók, hogy titkos szolgálataik ugyanolyan elvakultan kittek. Németország „gyöngeségében", mint vezérkaraik és politikusaik a Maginot-vonal erejében.

„Egy napon majd megkérdezzük, — írja De Kerillis 1940 június 2-án — hogy egy nagy ország, amely Bécs elfoglalásától számítva két éven átlátta, mint közeledik a háború, s ki is robbantotta ezt a háborút, — hogy ez az ország, amelynek nyolchónapnyi ideje volt befejezni és tökéletesíteni erődítéseit, páncélosait, hogyan omolhatott össze alig két hét alatt..."

De ugyanez a De Kerillis szolgál magyarázattal arra nézve is, hogy a „nagy ország", amelyről beszél, miért vesztegette idejét erődítményei és páncélosai kiépítésé­vel, anélkül, hogy tudta volna, mi készül ellene a fronton.

A Maginot-vonalba vetett bizalom oly nagy volt, hagy még csak kétes eredete sem intette óvatosságra sem a politikusokat, akik létrehozták, sem a vezérkart, amely elfogadta, de még a kémeket sem, akiknek egyedüli fel­adatok az örökös kételkedés, az örökös bizalmatlanság, az érem másik oldalának figyelembevétele, a dolgok mélyébe való behatolás, nem pedig a látszatok jóváhagyó, elége­dett tudomásulvétele.

Mert a Maginot-vonal megszületése nem annyira hadászati tudományos előtanulmányok, mint inkább pénzügyi meggondolások és kereskedelmi számítások eredménye volt. Már mondottam, hogy az 1924. évi Ruhr-kaland, amelyet szénben szegény, de vasban gazdag ágyú-gyárosok sugalmaztak Poincarénak. a baloldali bankárok kartelljét emelte hatalomra,. A Comité des Forges-ért éles harc indul meg. Hatalomra jutván, a kartell pro-grammjába vette a leszerelést. Vége lett volna tehát a háborús rendeléseknek, a tétlenségnek, a válságnak, ha a Comité des Forges-nak és félhivatalos lapjának a Bulle­tin Quotidien-nek urai és sajtófőnökei nem olyan találékonyak és vállalkozó szelleműek.

Az előbb említett Bulletin, szerkesztője az ágyú-gyárosokra nézve e szomorú időkben egy rendkívül kép­zett, zseniális, tapintatos, találékony, a francia újságírás ..intim titkait" kitűnően ismerő, honfitársainak és a par­lamenti módszereknek minden rejtélyét tudó ember volt, aki fényes karriert futott be késeibb: André François-Poncet. Volt miniszterelnökségi államtitkár, volt berlini követ és utoljára Franciaország római követe,

André François-Poncetnek a lapok és az újságírók támogatására mintegy hetvenöt milliót bocsátott rendel­kezésére a Comité.

André François-Poncetnek bölcsen és merészen meg kétszerezte a propagandaalapot és harmincötről hetven­ötre emelte a parlamenti és adminisztratív politikai sze­mélyeknek szánt titkos alapok számát. És ugyanez év - 1924 — májusában a Kartell teljes diadallal megkezdte hadjáratát.

André François-Poncetnek 1924 május 26-án, a Témpt-be írt cikkében, amely a „Jaures-nek igaza volt" címet viselte, tulajdon urainak malmára hajtotta a vizet. elvéve ezáltal legádázabb ellenfelük elveinek és elméleteinek élét. Ez az ellenfél, Jean Jaurés halott volt már ugyan, de elevenen élt az 1924. év ..győzőinek'' tudatá­ban. A Kartell azzal tisztelte meg, hogy hamvait átszállítatta a Pantheonba.

„Kétségkívül, — írja a későbbi követ — a lefegy­verzés mindinkább előtérbe kerül. Egy állig felfegyver­zett, hadsereg terhe ránehezedik a nemzetre és idővel az életviszonyok leromlásával jár. i)e meg kell értenünk, mit is jelent e szó "lefegyverzés". Olyan világban, amely­ben a féltékenység és irigység az úr. amelyben a Tegnap legyőzöttjei a visszavágás gondolatával foglalkoznak és a sötétben őszinte békevágyunk és megértésre törekvésünk ellenére is ezt a visszavágást készítik elő. a teljes le-fegyverzés őrültség lenne. Nem teljes lefegyverzésről van szó tehát, hanem fokozatos és; a biztonság határain belül maradó részleges lefegyverzésről. Biztonság mindenekelőtt! Országunknak példát kellene adnia az egész világnak, megmutatva, milyen a tisztán defenzív jellegű hadsereg. És ebben Jean Jaurés-i ezerszeresen igaza volt, amikor „Amrée novuelle" című művében megírta közismerten éles és határozott stílusá­ban: „A l’amrée je n’qu’un rôle défense nationale.” Mindazonáltal ahhoz, hogy a biztonság mértékéig csökkentett hadseregünk elláthassa védekező feladatát, védekező módszerre, hogy úgy mondjuk: bástyára van szüksége, amelyre támaszkodhat."

„Nos, ha a világháború idején nagy sietséggel a földbeásott egyszerű árkok elegendők voltak ahhoz, hogy a német hadsereget feltartóztassuk és elpusztítsuk, gon­doljuk meg mekkora biztonságot nyújthat az olyan árok. amely veszélyeztetett határaink egész hosszában végighúzódik, amelyet nem a harc tombolása idején, hanem még békében ástunk a védekező stratégia minden tapasztalata alapján. Ellene vethetné valaki, hogy ilyen hosszú árok - - veszélyeztetett határaink hossza több száz kilométer — rengetegbe kerül majd. Nem hiszem. Vagy ha mégis, egyszer s mindenkorra szóló kiadás lesz ez, olyan kiadás, amely az anyagfelhasználás, a szám és a keretek hatalmas csökkentését s így további megtakarí­tásokat tesz majd lehetővé, s azt. a biztonságot nyújtja majd, amelyet éppen Jaurés emlegetett "L'Armée Nouvelle" című művében."

Itt született meg tehát a későbbi Maginot-vonal. Megtervezője nem a vezérkar, sem pedig Debeney tábornok vagy valamelyik bajtársa, még csak nem is egy többé-kevésbé felületes katonai képzettségű képviselő, mint példáid Maginot vagy Painlevé, hanem a legelősebb francia vasipari csoport sajtófőnöke!

A Maginot-vonal eszméje nem hadászati meggondo­lásból és nem az ország hadi helyzetének mérlegeléséből született; az előbb említett csoport kereskedelmi szükség­letei, új és terjedelmes munkák megszerzésének vágya érlelték meg ezt az eszmét olyan politikai pillanatban, amikor — furcsa ellentétként — általában a pacifista irányzatok diadalmaskodtak.

Ezt az ötletet, amely kereskedelmi és ipari meg­gondolásokból született,, s amelyet jól megszervezett sajtó-hadjáraton, a polgári és katonai köröknek tett közvetett és közvetlen ígéreteken keresztül politikai és választási mesterkedések készítettek elő, lassan-lassan magáévá tette a vezérkar is, amelynek a taktikai tervek, a kiképzések, a mozgósítás megszervezése, a sorozások, az utánpótlási és ellátási kérdések, a nagy egységek, a tartalékok felett való döntés volt alárendelve.

Így született meg az eszme és teremtette meg a kato­nai főhatóságok és a lakosság körében is a sebezhetetlen­ség mítoszát, a biztonság eufóriáját, a fölény finom kábu­latát, pedig e fölény csak papíron volt meg, az újságok hasábjain, a történelemkönyvekben és a fecsegőkben, akik soha a dolgok mélyére nem hatoltak és megelégedtek a látszattal,

Maga Weygand, aki nem felejthette el a haditudományok egyik legfőbb tételét: „mozgás mindenek­előtt", nos, maga Weygand is a demo-szociál-radikális pacifizmus hamis axiómáját hirdette: „biztonság mindenekelőtt"; Weygand, aki megmutatta az 1920. évi lengyel-orosz háborúban, hogy ért. a manőverezéshez, Debeney tábornoktól, az erődítések egyik szakértőjétől támo­gatva, magáévá tette André François-Poncet eszméjét.

A Deuxième Bureau és a M. I. S. — mind az ellenségeskedések előtt, mind ezeknek tartama alatt — a Maginot-vonal döntő értékét hirdette.

Első példa: a lengyel háborúból levont tanulságok.

Második példa: egy La Charité sur Oise-ban talált okmány, amely szerint Gamelin március első napjaiban jelentette a miniszterelnöknek, hogyan tolódott át a né­metek tevékenysége csaknem kizárólag a nehéz tüzérségre és  az   erődítmények   meghódítására     kiképzett   roham-

csapatokra.

Harmadik példa: Mason Mac Farlane lábornok fel­jegyzései, amelyek szerint a német támadás a Maginot-vonal ellen tavasz felé várható. Hatalmas tömegű és át-ütőerejű támadás lesz ez, amelyben Hitler a ki nem kép­zett egységeket is felhasználja, hogy minél nagyobb tö­meget vessen harcba. Röviden: megismétlődik talán javí­tott és bővített kiadásban a verduni csata, amely, ha beválik a szövetséges vezérkar előzetes terve, semmi­ben sem egyezik majd a német vezérkar elgondolásával.

Nos, alapjában véve milyen értesülésekre alapították megjegyzéseiket Gamelin és Mac Farlane? A titkos szolgá­lat révén szerzett értesülésekre. E titkos szolgálat pedig elbódult a Maginot-vonaltól és a Franciaországban és Angliában elterjedt ama felfogástól, hogy minden más­képpen lesz, mint ahogy volt, s rosszul látott, mert. . . a német kémelhárítás így akarta. A német titkos szolgá­lat persze csalóka látványok felé fordította a Szövetsége­sek tekintetét, festett panorámák felé, amelyeknek vásznai elfedték a valóságot.

Nem lehetséges-e, hogy a Szövetségesek kémei látták mi készül I csak a két nyugati   demokrácia   felelte poli­tikai körei nem hallgatták meg őket?

Lehetetlen! Tudjuk, mit képvisel Angliában az Intelligence Service és milyen   a   hatalma.   A   Deuxième Bureau-nak, mint szervezetnek, önmagában nincs akkora hatalma. A hatalom a vezérkar kezében van, amelynek  Deuxième Bureau csak fontos fogaskereke.

Az 1914—18. évi háború után a francia vezérkar nem politizált, pontosabban szólva: nem gyakorolt többé be­folyást, a politikára. A különböző kormányok változásai ellenére    mindvégig   idegenül   állt a   háborús    politika ingadozásaival szemben.

Ez  a magatartás   azonban   nem   akadályozta abban, hogy közbelépjen, amikor egyes politikai körök a köztársaság   vagy   tulajdon kaszt-érdekeik külső és belső megvédését kezdték követelni.

Így 1933-ban, amikor a baloldali kartell volt hatal­mon, Weygand, akinek lemondását Léon Blum a Populuire hasábjain és képviselői székéből szakadatlanul köve­telte, nem távozott helyéről

1938 márciusában pedig, midőn nem értett egyet a Blum ás a Népfront által szorgalmazott spanyol intervencióval, a politikába avatkozott és megbuktatta Blumot. De az Alpokon túli szokásokhoz híven, beavat­kozása óvatosan, elővigyázatosan ós közvetítő útján történt. Ez pedig nem volt más, mint Daladier, aki a lát­szat ellenére is határozatlan embernek bizonyult.

Daladier-val a hatalmon 1939 szeptemberében a vezérkar   nagyszerűen közbeléphetett volna. Miért nem lépeti közbe? Miért nem hallatta hangját!  Mién  nem tartóz­tatta fel a háború gépezetét?

Mert túlzó nacionalizmusában, a régi monarchia és a napóleoni epopeia emlékeinek birtokában fenyegetésként fogta fel a német újjászületést, s az olasz terjeszkedést; mert. kémei nem világosították fel a német hadsereg valóságon ereje felől s így 1939) szeptemberében teljesen megbízott az állóháborút, a bosszú lejáratú stratégiát és a kiéheztetést, a blokádot célzó tervekben.

Pontosan úgy, mint a nagy nyugati demokráciák politikusai, akik az ellenségeskedések kirobbanásakor és azután kémeiknek Németország gazdasági tartalékjairól szóló „pontos" jelentései alapján kijelentenék, hogy nyu­godtan meg lehet bízni „Idő tábornok"-ban, mintha ez a tábornok nem csupán erőszakkal besorozott tagja lenne tu­lajdon ,,idegenlégiójuknak', — mint Giovanni Ansaldo írja — hanem hadseregeik vezére és győzhetetlen va­rázsló is, kezében varázspálcával.

Az ellenségeskedések kirobbanása előtt meg voltak győződve, hogy mint 1914-ben, ezúttal is sikert aratnak egy koalícióval: Mivel pedig ilyen koalíció nem jött létre, a háború kitörésekor abban reménykedtek, hogy a háborúi távoli frontokon vívhatják majd meg, — kihasználva az abbéi javukra kínálkozó előnyöket — s hogy északra és délre terjesztve ki a háborút, blokáddal zárhatják el és semmisíthetik meg a német hadsereg legfontosabb után­pótlási forrásait, siettetve ezáltal „Idő tábornok" tevé­kenységét is.

Kémeik munkája így csaknem  teljesen hasonló célok szolgálatába lépett. Milyen eredménnyel? Íme: 1914 és 1918 között csaknem minden hónapban új szövetséges sorakozott Anglia és Franciaország mellé. Már kezdetben is e két hatalomnak kedvezett a szerencse, annál is in­kább, mert Németországnak két igen nehéz fronton kel­lett küzdenie. Majd a régi szövetségesekhez csatlakoztak az újak: Japán, Olaszország, az Egyesült Államok, nem is számítva egy tucat kisebb államot, Portugáliától egész a san marinói köztársaságig.

1939-ben ezzel szemben teljesen más a helyzet. Lengyelország, az öntudatlan áldozat mellett nem mene­telt senki: sem a balkáni államok, sem Törökország, mely­nek Franciaország odaajándékozta az alexandrettei szandzsákot, sem pedig az északi és nyugati hűbéresek. Mi több, Oroszország egy időre semleges maradt; Olasz­ország nem-hadviselő félnek nyilvánította magát, Spanyol­ország jóakaratú semlegességét jelentette ki. És mialatt egyenként felszámolták az egykor Anglia oldalán küzdő államokat, elérkezett Olaszország hadba lépésének pilla­nata is.

És bekövetkezett Magyarország, Bulgária versaillesi béke-problémáinak megoldása, Olaszország, Japán és Németország szövetségre lépése, végül pedig Magyarország és még számos állam csatlakozása e szövetséghez.

Egész sereg diplomáciai sikert könyvelhetett el ma­gának Németország, olyanokat, amelyek teljesen megfor­dították a Franciaország és Anglia által előre elképzelt helyzetet.

A Szövetségesek kémei által kavart intrikák, mesterkedések, a   sötétből   irányított  manővere"... sőt   maguk a politikai merényletek is,  amelyek mind meggondolatlan cselekedetekre   akarták   rávenni a   semleges országokat, szembetalálták   magukat a  német   hírszerző szolgálattal, amely meghiúsította, semlegesítette őket.

Az Intelligence Service esetében ki kell emelnem, hogy legalábbis az 1939—40-es háborúban hiányzott be­lőle három fontos, a titkos szolgálatot kormányzó és sza­bályozó tényező, amelyeket Nagy Frigyes így határozott meg:

1.      Ismerd meg tenmagadat.

2.      Ismerd meg ellenfeledet.

3.      Ismerd meg szövetségesedet.

Ügy hiszem, az angolok igen hajlamosak a hiúságra. A világ legnagyobb birodalmának, a világ legnagyobb hadi és kereskedelmi flottájának birtoka, egynémely európai ország hódolata, mások hűbéressége, néhány nagy költő, néhány nagy bölcselő, néhány nagy kalóz és né­hány nagy államférfi azt a hitet keltették bennük, hogy valósággal választott nép; s csak az tökéletes csupán, ami a Big Ben tövében születik, — hogy az angol kezde­ményezéseknek mindig sikert kell aratniuk, hogy Anglia sok csatát elveszíthet, de az utolsót megnyeri, hogy a Home Fleet legyőzhetetlen s az Intelligence Service a leg­tökéletesebb szervezet, irányítása kitűnő, semmi sem ke­rüli el a figyelmét és csapásai mindig találnák.

Röviden: Anglia túlértékelte önmagát. Az Intelligence Service-t magát is túlértékelték. Anglia és az Intelligence Service pedig kevésre becsülte, aláértékelte a Harmadik Birodalom katonai erejét. Ezzel szemben túl­értékelték Franciaországét.

Nem látja be az Intelligence Service, hogy — mint azt Petain marsall 1940 június l8-án a francia néphez in­tézett és a fegyverszünet kérését megokoló beszédében is kinyilatkoztatta — a francia hadseregnek kevés, hiányos, tökéletlen és alkalmatlan fegyverei vannak csupán.

De hogyan látná be, — kérdezheti az olvasó — ha Franciaországban csak az utolsó három évben 364 milliárd francot fordítottak fegyverkezésre? Ez azonban — állítom — nem kifogás és nem mentség. A titkos szolgálatnak, az Intelligence Service-nék, amely azzal dicsekszik, hogy figyelmét semmi el nem kerüli, hogy ujját a világ pulzu­sán tartja, és 1939 szeptember végéig több, mint három­száz ügynökkel figyeltette tulajdon szövetségesét, nos, egy ilyen szervezetnek tudnia kell, hogy a Harmadik Köztársaság fegyverei, géppuskái, harckocsijai nem ka­tonai, hanem kereskedelmi elvek alapján készültek, mint annak idején maga a Maginot-vonal is; hogy a katonai költségvetést nem a vezérkarok terjesztették elő, hanem olyan parlamenti bizottságok dolgozták ki, javították át. melyekben ott nyüzsögtek a Comité des Forges és a nagy­bankok Strómanjai; mert a fegyverkezést tulajdonkép­pen nem is katonai körök — nem Weygand, nem Gamelin és nem Mangin — ajánlották és szorgalmazzák, hanem a bankárok, az acélgyárosok, a loire-i hajógyárosok: Schnei-der, De Wendel, Laurent, René Mayer, Finaly és Worms.

Az ágyú gyárosok — a Comité des Forges-beli régiek és az új bankárok — München előtt és után, ahelyett, hogy termeltek volna, inkább arra gondoltak, hogyan köthetnek üzleteket a parlamenti bizottságokkal, hogyan állapodhatnak meg a százalékban és a jutalékban.

Megállapítást nyert, hogy haszonkulcsok minden egyes ügyben harminckét százalék volt. Az önköltségi ár a fizetésemelések, a szociális reformok bevezetése, a munka­idő csökkentése és a fizetések emelkedése folytán így harminchat százalékkal emelkedett s így egy milliárd francia költséggel alig érték el az addigi termelés egyhar­madát. Egy harmadát? Még kevesebbet. Sokkal, sokkal kevesebbet. A francia a Népfront „derék" pénzügyi gaz­dálkodása során három leértékelésen keresztül, ötvennégy százalékot veszített aranyértékéből.

A háborús termelés mennyiségi szempontból még más oknál fogva is hiányos maradt: mindenekelőtt a negyvenórás munkahét, de egyben a francia munkás kisebb munkakészsége miatt is, amely főleg a Népfront ál­tal alkalmazott és a munkafegyelmet nagyban megbontó szociális reformok bevezetése óta nyilatkozott meg.

Az ilyen termelés minőségileg is csekélyebb értékű a korábbihoz viszonyítva. Oka ennek elsősorban a mun­kás csökkent munkakészsége, de oka főleg az ágyúgyárosok mohó nyereségvágya, amellyel rövidebb idő alatt többet akartak keresni, — a régiek is, az újak is — nem törődtek a termeléssel, nem tanulmányozták és nem való­sították meg az újításokat, nem végeztek új kísérleteket, nem támogatták az új kutatólaboratóriumokat és megelé­gedtek régi, nehézkes és bonyolult szabadaknak kihaszná­lásával.

A francia hadiipari termelés így mindinkább alatta maradt annak, amit a világháború alatt produkált. És a hadsereg gépesítési rendszere is ugyanaz volt, mint az 1930. évi loire-menti és az 3 932-es marne-i hadgyakorlatokon.

Az Intelligence Service egyik kiáltó hibája marad örökre, hogy mindezt nem vette észre.

Ami a hibákat illeti, az Intelligence Service elköve­tett még egyet és ebbe sűrűn vissza is esett.

Mint 1935-ben, kémei most is készpénznek vették az örökké elégedetlenek, a javíthatatlan kritikusok fecsegéseit és biztosították Őfelsége kormányát, hogy Olaszország alig-hogy az angol flotta megjelenik a Földközi-tengeren, fel­lázad a Duce ellen. Ugyanígy a Harmadik Birodalomban ahelyett, hogy a néplelket tanulmányozták volna, ugyancsak hittek a fecsegőknek, a csavargóknak, a ja­víthatatlan zsörtölődőknek, ha a nép, a kormány és a had­sereg legteljesebb összeforrottságáról. lelkesedéséről és szelleméről volt szó.

Abban, hogy a lelkesedés és a harci szellem a győzelem ügyét szolgálja, kételkedtek az Intelligence Service, em­berei. Nem az ő Wellingtonjuk mondotta-e, hogy a lelke­sedés harc közben csupán zavart és kavarodást okoz?

Másrészt nincsen az a lelkesedés, — hirdetik — amely ellen tudna állni az éhségnek és nincs az a harci szellem, amely el ne párologna, ha üres a gyomor és megroggyan a láb. És ők — az Intelligence Service emberei — tudják, Németországnak csak kilenc hónapra való gabonája van, hogy zsírja csak nyolc, burgonyája tíz. hósa hét hónapra elegendő. Tudják, mert két whisky közölt hallották és így egybehangzóan a háború folytatását javallják a két nagy nyugati demokráciának    melyek közül  Franciaország szerepét már Amerika vette át — a ,,végső győzelemig". Majd meglátjuk.